„Azoknak az örökösen változó szabályoknak a megtanulása, amelyek szerint mi éljük a szociális életünket, az autizmussal élőknek olyasmi lehet, mint nekünk lenne egy bonyolult táncot tanulni, amikor azt sem tudjuk, mi a tánc, nem halljuk a zenét, és amikor végre sikerült utánoznunk a partnerünk valamelyik lépését, rájövünk, hogy a táncban új figura kezdődött, megváltozott a ritmus, sőt, esetleg a partner is. Amit az oktatóknak és gondozóknak tenniük kell, az a szociális fejlődés táncának a lelassítása. Időt kell adnunk autizmussal élő partnerünknek, hogy egy lépést megtanuljon, mielőtt áttérünk egy másikra; világossá kell tennünk azt a lépést és megmutatni, hogy hol van a helye a táncban. És ami talán a legfontosabb: néha nekünk is követnünk kell a partnerünk egy-egy mozdulatát, úgy értelmezni, mintha egy tánc lépése, azaz egy szociális akció lenne. Mert ha ezt tesszük, lehetővé tesszük partnerünknek, hogy megérezze, milyen is táncolni, azaz mit jelent szociális interakcióban részt venni. Mindenekfelett pedig meg kell próbálnunk megérteni, milyen nehézségei vannak partnerünknek a tánctanulásban, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a tánc folyamatát kell megtanulnia, nem csak egy bizonyos tánc lépéseit.”
/Rita Jordan/
