Bár „a politika túl komoly dolog ahhoz, hogy a politikusokra lehetne hagyni” (Charles De Gaulle), abban azért koránt sem vagyunk egységesek, hogy mégis hogyan „ne hagyjuk rájuk”. Még pontosabban, hogy hogyan ne tegyünk nagyobb terhet a politikusainkra, mint amennyit ez a szerep valójában jelent. A magunk érdekében!
Én magam a rendszerváltozás gyermeke vagyok, 1989-ben születtem. Így talán érthető, hogy miért közelítek hasonló kritikai szemlélettel a mai magyar politikai élethez, mint a saját életem alakulásához. Személyiségem fejlődésétől ugyanazt várom, mint a demokráciánktól: egyre nagyobb fokú érettséget. Ezzel szembenézni minden nap egy új feladat. Sok kínos kérdés is feltevésre kerül ilyenkor. De ma a kérdéseim megélése többet jelent számomra, mint az ezekre adott ideiglenes válaszok túlzott passzivitásba vagy aktivitásba vezető hatása. És ez független attól, hogy a válaszok honnan vagy kitől származnak. Jobban esik szemlélni, mint ítélkezni!
Úgy látom, a mai magyar társadalomnak nem az a legnagyobb kihívása, hogy jó politikusokat teremjen, hanem hogy jó választópolgárokat: párbeszédre, szolidaritásra és nyitott végű kérdések – frusztrációmentes – megvitatására képes választópolgárokat. Ezt sajnos nem spórolhatjuk meg! Bármennyire is fájdalmas, a szubszidiaritás elvét először magunkon kell megvalósítanunk. Ami a közvetlen környezetünk alakulását jelenti, és ami a saját felelősségünk ebben, azt másra át nem háríthatjuk, azt mástól el nem várhatjuk. Ezzel sajnos igencsak adósai maradtunk magunknak. A 25 év legnagyobb kudarca nem az, hogy megbuktunk az érettségin, hanem hogy el sem mentünk vizsgázni…
És akkor most jöhetnek a kínos kérdések, amik őszinte reflexióra várnak:
Vajon fel tudunk-e mutatni egy olyan gondolkodó polgári, civil réteget, amelyik pártszimpátiától függetlenül képes a párbeszédre, az építő jellegű kritika megfogalmazására? Vajon a mai magyar politikai elit minden esetben olyan eszköztárral dolgozik-e, amit választópolgárokként valóban jóváhagyunk? Az egyformaságtól való félelemben vajon miért fosztjuk meg magunkat az egység lehetőségétől? Vajon a személyes és társadalmi konfliktusaink éretlen kezelései összefüggnek egymással? A saját tapasztalataink adódnak össze egy politikai sémává, vagy a politikai minta lesz a társdalom előtt normaképző? Vajon miért nem vagyunk képesek társadalmi szinten az elfogadásra, ami nem belenyugvást vagy kritikátlanságot jelentene, hanem csupán a valóság tiszteletét? Csak a személyes világunkban megélt változások fakadnak az elfogadásból vagy a társadalmi szintűek is?
Érdemes-e elhinnünk, hogy a politikai hatékonyság nevében le kell mondani a bizalmat építő társadalmi párbeszédről? Vajon megköveteljük-e az általunk felhatalmazott politikai közösségtől, hogy ők is bízzanak meg bennünk? Elfogadjuk-e a centralizációt és a paternalizmust a stabilitás zálogának vagy hiszünk a közösségek együttműködő államában? Vajon olyan politikai elitet támogatunk-e, amelyik képes felszínre hozni a társadalom tagjaiban rejlő képességeket? Vajon eléggé megköveteljük-e a politikusainktól, hogy a számunkra fontos keresztény értékekkel sohase éljenek vissza, sohase forgassák ki őket? Vajon elég őszinték vagyunk-e a minket képviselőkhöz annak érdekében, hogy önreflexiós képességük fejlődhessen?
És vajon mi alapján választunk pártot egy olyan szavazáson, mint ami most vasárnap esedékes? Szimpátia? Kompetencia? Megszokás? Meggyőződés? Vagy taktikai érdek mentén hozunk döntéseket…?
És Te? Te milyen kérdéseket tennél fel?
Pólya Viktor
Szerkesztő: Kóczián Mária
