Rendtársai, barátai, s akiket évtizedekig kísért lelki útjukon, hálaadó szentmisében mondhatnak köszönetet életéért november 16-án, csütörtökön 18 órakor a Mária utcai Jézus Szíve templomban. A Jálics Ferenc atya által tanított szemlélődő lelkigyakorlat létrejöttében döntő szerepet játszott életének egy drámai szakasza. Ezt idézzük fel saját szavaival.
Egy alkalommal hosszú ideig voltam fogságban, és ezalatt fontos belső változásokat éltem meg, melyek talán segítenek bennünket megérteni, hogyan zajlik a megváltás a meditációban.
Az eset akkoriban történt, mikor Argentínában polgárháború dúlt a társadalom szélsőséges jobboldali és baloldali csoportjai között. /…/ Ezidőtájt egy rendtársammal Buenos Aires Bajo Flores nevű nyomornegyedének peremén laktam. Mindketten teológiai professzorok voltunk két különböző egyetemen. Arról akartunk tanúságot tenni, hogy a nyomor létező jelenség, ugyanakkor békés eszközökkel is lehet tenni valamit a szegényekért. A hivatalos egyház és elöljáróink kifejezetten küldtek bennünket, hogy költözzünk ki a szegényekhez. Jelenlétűnk a nyomornegyedben úgy tűnik mégis sokak szemében szálka volt, főleg szélsőséges jobboldali politikai beállítottságuk miatt. /…/
1976. május 23-án, vasárnap délelőtt 300 állig felfegyverzett katona és rendőrautók vették körül a nyomornegyed szélén álló kalyibánkat. Miután az egész környéket körbekerítették, fejünkre zsákot húztak úgy, hogy majd megfulladtunk, majd elhurcoltak bennünket. Öt napig feküdtem így a puszta betonon szinte minden étel nélkül, zsákkal a fejemen, hátul megkötözött kezekkel. /…/ Az ötödik napon átvezettek bennünket egy magánházba. A zsákokat szemkötőre cserélték át, melyek nem fojtogattak többé olyan erősen. A bilincseinket is áttették előre. Ez némileg elviselhetőbbé tette a fekvést. /…/ Kezünk mindvégig bilincsben maradt. Egyik lábunkat állandóan egy óriási ágyúgolyóhoz láncolva tartották. Szemünk öt hónapon keresztül, a szabadulásunkig be volt kötve.
Mindketten már évek óta Jézus nevének egyszerű ismételgetésével meditáltunk. Reggeltől estig, éjjel és nappal kitartottunk emellett az egyszerű imádság mellett.
Miután a katonatiszt az ötödik napon közölte, hogy ártatlanok vagyunk, ugyanezt nyilvánvalóan az altisztekkel is tudatta, akik őriztek minket. Egyikük aznap este elmondta, hogy a szabadon bocsátások mindig szombaton történnek. Ennek megörültem, ugyanis aznap péntek volt.
A szombat azonban elmúlt, anélkül, hogy minket kiengedtek volna. Borzasztóan dühös lettem. Az igazságtalanság, hogy nyilvánvaló ártatlanságunk ellenére fogva tartanak bennünket, iszonyatos tehetetlenségérzetet és óriási haragot ébresztett bennem. /…/ Egy napig tartó tehetetlen düh után a harag félelemmé változott: „Mi fog történni velünk?” A kivégzés gondolata megint előtérbe került. Ez a félelem, belső rettegéssel párosulva, másfél napig tartott. Ezután mély depresszióba estem: „Minden elveszett!”
Ez a félelem ma sem tűnik számomra megalapozatlannak. Amikor évekkel később bírósági eljárást folytattak az illetékes parancsnok ellen, kiderült, hogy rajtunk kívül, kettőnkön kívül egyetlen túlélő sincs a hatezer emberből, akiket akkor ugyanez a kommandó elhurcolt. Mindenkit megöltek.
A negyedik napon kimondhatatlan szomorúság vett erőt rajtam. Még egy napig tartott, míg órákon keresztül sírni tudtam. Csak azután könnyebbültem meg és lettem nyugodtabb.
Reménykedve vártam a következő szombatot. Azok után, amiket ezekben a napokban átéltem, nem is volt már olyan messze. Amikor azonban ez alkalommal sem bocsátottak bennünket szabadon, újra kezdődött az egész folyamat: harag, félelem, depresszió, szomorúság és sírás. Három-négy nap leforgása alatt újra átéltem ezeket az érzéseket. A következő szombaton újra felcsillant a remény. Ezek a belső folyamatok aztán ugyanúgy megismétlődtek minden héten, három és fél hónapon keresztül. Ezalatt az idő alatt végig Jézus nevét ismételgettem. Belső felháborodásom és heves érzéseim ellenére megpróbáltam állandóan megbocsátani. Imádkoztam üldözőinkért is, és azokért az emberekért, akik felelősek elhurcoltatásunkért. Három és fél hónap után ezek a ciklusok rövidebbek lettek, a folyamat ugyanebben a sorrendben mindennap ismétlődött egészen szabadon bocsátásunkig: harag, félelem, depresszió, szomorúság, sírás. Néha nyugodtabb napok is voltak közben.
Szabadon bocsátásunk után barátaim azt tanácsolták, hogy sürgősen utazzak külföldre, így ezután több mint egy évet az Egyesült Államokban töltöttem abban a reményben, hogy hamarosan visszatérhetek Argentínába. Miután egy év után sem volt tanácsos visszatérnem, Németországba mentem. Elkezdtem lelkigyakorlatokat adni és akkor éreztem, hogy hatalmas változás ment végbe bennem. Enyhe depresszió, mely mindig is megvolt, és bizonyos agresszivitás teljesen eltűntek és soha többé nem tértek vissza. Az elhurcoltatás, a fogva tartás és a halál közelsége, Jézus nevének állandó ismétlésével összekapcsolva mély tisztulást hoztak számomra.
Bár fogságom hónapokig tartott, ami alatt rengeteg benyomás ért és sok tapasztalatot szereztem, az események leírását most igyekeztem rövidre fogni. De talán mégis elég ahhoz, hogy megmutassam, milyen hihetetlen változást ajándékozott számomra a meditáció csendje. A csend sok mindent megmozgathat az emberben. A Jézus Krisztusra figyelés összekapcsol bennünket az Ő gyógyító erejével.
In: Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorkat. Bevezetés a szemlélődő életmódba és a Jézus-imába. Manréza-Korda 2001. 167-170.o. – A mű a Jezsuita Könyvek sorozatában is megjelent.
