A Szív áprilisi száma azt kutatja, hogyan születhet erő az erőtlenségben és erőtlenségből. Beöthy Zs. Cecílianővér, a Szociális Missziótársulat tagja, az Ostromnapló – szerzetes nővérek a halálkatlanban című kötet kapcsán beszélgetett Simon Erikával közössége múltjáról és csodálatos jelenéről, amikor alig néhány nővér öt intézményt működtet – száz elkötelezett világi munkatárs segítségével. Az ostrom 70. évfordulója és a megszentelt élet éve különösen is aktuálissá teszi az interjút!
Túl az „évszázados” működésen van mire visszagondolnia a most is tevékeny nővéreknek. A személyes emlékek a történelem súlyos évtizedeinek forrásaiból nyernek éltető erőt. Mit jelentenek mindennapjaikban Farkas Edith alapító szavai: „a földet el nem hagyjuk, de törekvéseinkkel, s reményeinkkel az égben járunk”?
A Szociális Missziótársulat két világháborút élt meg. Valóban súlyos évtizedek állnak mögöttünk. Erőforrásunk a ma sem könnyűnek mondható helyzetben az a tény, hogy Farkas Edithben (1877–1942) gyakorlati tevékenysége közben érlelődött meg az eszme: a fiatalkorúak és asszonyok védelme. A gyakorlati élet szülte meg szívében egy olyan női munkástípus megformálásának vágyát, aki magánéletéről lemondva, világi céljait és gondjait kikapcsolva, megfelelő ismeretekkel ellátva minden idejét a szociális munkának szenteli. Ez volt a fogadalmas szociális munkás eszméje, amely a Szociális Missziótársulat szükségességének alapját képezte Farkas Edithnél. Sírfelirata a Társulat tagjainak alapvető céljára utal: „Egy a szükséges” (Lk 10,38–42). Az egy, ami szükséges, a Krisztus-hasonlóság a folyamatos belső megújulás és az embertársak szolgálata által, valamint a mély, liturgikus lelki élettel megközelíthető egyre tökéletesebb szerzetesi fegyelem. Így tudunk reményeinkkel az égben járni.
Budán, a Krisztinavárosban van az anyaház. Gyönyörű kertjében az itt működő szeretetotthon lakói is sok örömöt lelnek, a Lourdes-i Szűzanya és Soubirous Bernadette szobra tövében. De tudjuk, hogy ez a kert hetven éve temető is volt: 61 katona és környékbeli polgár sírjával… Erről olvashatunk a megszentelt élet évére, a Kairosz Kiadó által megjelentetettOstromnapló oldalain.
Az első világháború egyik jelentős eseménye volt számunkra, amikor Székesfehérváron hadikórházakban ápoltak nővéreink, a második világháború folyamán pedig az, amikor Buda legnagyobb tűzharcnak kitett területén, a Krisztina körúti anyaházunkban vállalták a nővérek, hogy elsősegélyhelyet, befogadást, óvóhelyet biztosítanak a környékbeli lakosoknak, akiknek a bombatámadások következtében megsemmisült az otthonuk. Együtt éltek és imádkoztak, miközben a közöttük szolgáló papok erősítették lelküket. 1944 tavaszán a német hadsereg ostromolta meg a fővárost, ősszel pedig a szovjet hadsereg. Két tűz között, majd a „halálkatlanban” éltek az Ostromnapló szereplői, és haltak meg sokan olyan katonák és civil személyek, akiket nővéreink temettek el kertünkben.
Kik írták ezt a naplót és milyen hatást keltett a hetven évvel ezelőtti események szomorú élményeinek közreadása?
Argay Anna Honoria tanácstag, nővér naptáradatainak, dr. Kopasz Irma orvos, légóparancsnok nővér feljegyzéseinek és a riasztóügyeletes naplóknak, valamint korabeli nővérleveleknek gyűjteménye az Ostromnapló.
A hetven éve írt oldalakhoz most Gombár É. Anna SM általános főnöknő írt előszót, Török József teológus, egyháztörténész, egyetemi tanár bevezetést, s az ostromot a nővérek közt, szüleivel az anyaház pincéiben megélt író, Czigány György glosszát. Mit jelent a rend életében Prohászka Ottokár püspök szellemének jelenléte, és mit a bencés hagyomány?
Prohászka Ottokárral, mint esztergomi spirituálissal ismerkedett meg alapítóanyánk 22 éves korában. Az a mély szellemi- lelki barátság, az a közös eszmeszolgálat, amely mindkettőjük életének motiválója volt, szorosan összekapcsolta a Missziótársulatot vele. A székesfehérvári püspök magáénak tekintett minket, atyai pártfogónk volt minden területen. Társulatunk bencés szabályzattal vette kezdetét, és az 1932-ben egyházi jóváhagyást nyert végleges Konstitúciónk szintén bencés alapú. A kezdetben klauzúra és habitus nélkül világi tereken mozgó fogadalmas nővérek életvitelét, lelki szabályozottságát a bencés szellemiség látszott harmonikusan biztosítani. Később, az első világháborút követő politikai és társadalmi labilitás hatására erős vágy támadt alapítóanyánkban, hogy egy kongregáció formájában megélt, szabályozottabb életformában vezesse tovább közösségét. Ez volt az a korszak, amikor jezsuita szabályzati elemek kerültek konstitúciónkba. Ekkor ajánlotta fel Farkas Edith az egész Társulatot Jézus Szentséges Szívének.
Százhét év során az imádság volt a nővérek minden cselekedetének éltetője. Gyármissziótól a szociális vezetőképző tanfolyamig, könyvkiadástól népkonyha és árvaház működtetésének voltak munkásai. Ma hogyan telik a „szocmisszek” élete?
Püspök atyánk 1926-ban, a halála előtti évben szentelte fel krisztinavárosi kibővített anyaházunkat, és akkor ezt mondta: „Van házunk, lelkünknek van megnyugvása, erőnknek forrása, összetartozandóságunknak szentelt szimbóluma, eucharisztikus házunk, a nagy szeretetnek tűzhelyes háza.” (A 20 éves Szociális Missziótársulat, 1908–1928. Budapest, 1928, Irodalmi Bizottság.)Amikor a rendszerváltozás után a megtépázott Missziótársulat félig még bénán, az egyház hívó szavára kezdte magát összeszedni és sorra visszaigényelni ingatlanait, majd beindítani intézményeit, mindenhol először imahelyeket, kápolnát alakított ki, azért, hogy a központban a nagy szeretetnek tűzhelyes háza lehessen. Naponta imádkozzuk Szent Gertrúddal: Mindent Jézus Szentséges Szívében és a Szentlélek Úristen ereje által! Így tudunk ma, alig néhány nővér öt működő intézményt fenntartani, amelyekben óvodások, iskolások, egyetemisták és öregek képezik azokat az evangéliumi legkisebbeket, akik szolgálatunkra várnak. Ma nincs sok nővér, több ezer kültag és önkéntes, de van 100 fő elkötelezett világi munkatárs segítőnk. Szerzetesi belső életünkben egy-egy kis fény világít a régi teljességből: van lelki atyánk, havi lelki napjaink, napi öt imaórát mondunk az egyház hivatalos imájából, és hisszük, hogy minket Isten szeretete hívott itt egybe.
Rendjük tagjainak az első, szikszói anyaház létesítése óta nemcsak az ostrom, a háború szörnyűségei között kellett helytállniuk, de el kellett viselni a teljes szétszórattatást is. Hogyan történt ez?
Nem volt ez nálunk sem másképpen, mint a többi szerzetesi közösségben. Megszűntek Házaink, nem működhettünk legálisan, egyik napról a másikra mehettünk, ahova tudtunk. Nővéreink egy része, miután felocsúdott az első idők bénultságából, keresni kezdte helyét, ahol dolgozva fenntarthatta magát és rendi ruha nélkül is teljesíthette küldetését az emberekhez. Tanultak, szolgáltak, gyári munkások lettek, vagy pl. egészségügyben helyezkedtek el. Sok nővérünk hűségesen segített egy-egy plébánia minden munkájában.
A nővérek szakképzettsége igen különböző. Úgy tudjuk, volt soraikban orvos, tanár, gyógyszerész, muzsikus. Cecília nővér milyen előzmény, életút nyomán választotta ezt a hivatást?
A mi közösségünkben kezdettől lehetőség volt özvegyasszonyok belépésére is. Nálam is így történt. Ötvenévesen egy mezőgazdasági nagyüzemből talajerő gazdálkodási mérnökként mentem korengedményes nyugdíjba. Van egy fiam, aki belépésem idején már elkerült hazulról. A rendi előírás értelmében először otthon ápoltam idős, beteg édesanyámat, közben hittanári képesítést szereztem, hittant tanítottam, és többször időztem ideiglenes rendházunkban. Rövid intézményvezetői beosztás után a Társulat levéltárosa lettem, és sok közösségi feladatom is van.
Mit remélnek a jövő esztendőktől?
Amikor a 2014. évi adventben megkezdtük a szerzetesek évét, egy kedves szerzetesnővér egy interjúban az általános szerzetesi közösségi feladatok között említette meg, hogy pl. segíteni kell a történelmi feladatukat már teljesített szerzetesi közösségeket. Ezt hallva szíven ütött az a realitás, hogy emberi szemmel nézve mi is ide tartozunk, mivel nincs új hivatás és így nem tudjuk átadni a karizmát. Most, a megszentelt élet évében bízunk abban, hogy a mindenfelől jövő imasegítség bennünket is elér, és ezáltal Isten segít befogadóvá lennünk, úgy alakítani életünket, hogy szívesen jöjjenek hozzánk fiatalok. Ehhez talán a legfontosabb, hogy mélyen megértsük alapítóanyánk tanítását: „Most különös hangsúllyal mondom, mert rendkívül komoly időket élünk: »Egy a szükséges!«, aztán úgy és annyit dolgozni, amennyit a helyzet megenged. Amíg Isten engedi a nagy tevékenységet a szegényügyben, addig ott működünk, ha egyik vagy másik megszűnik, mi megyünk első és legfontosabb feladatunk, az önmegszentelődés útján.” (Konzultáció a nővéreknek, 1931. január 20.)
