A jezsuita hivatás része elmenni a határokig. A határokat feszegeti A Szív nyári száma: országhatárok, ember és ember közti határ, a tilos és szabad, a lehetséges és a lehetetlen határvidékei tárulnak fel, elválasztanak és összekötnek. Isten határokat szab, de Jézus igazi határátlépő. A dupla számból Radóczi Jusztina interjúját idézzük:
Szőke Tibor postás, kézbesítő néhány évvel ezelőtt elhatározta, hogy munkájával a szeretetet és elfogadást fogja közvetíteni. A véletlennek köszönheti, hogy ez az „akciója” a tengeren túl is híres lett, hiszen Hajdú D. András egy nemzetközi sajtódíjat nyert a róla készített fotókkal.
Mielőtt elkezdenéd mesélni a történeted, kérlek, röviden mutasd be azt a környéket, ahol saját kérésedre, jelenleg dolgozol!
Már másfél éve Pécsett, a György-telepen vagyok kézbesítő. Ez a városrész a körzetemnek csak egy része, röviden úgy lehetne jellemezni, hogy „ahol megállt az idő” jó néhány évtizeddel ezelőtt. Perifériára szorult emberek, és a fejlesztésekből, felújításokból kimaradt városrész. Régen bányászok laktak itt, de a bányák bezárásával a hátrányos helyzetű, mélyszegénységben élő emberek maradtak itt. Sok helyen nincs járda sem, esőben szinte bokáig ér a sár, nagyon sok házhoz elég nehéz terepen lehet csak eljutni. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a szőnyeg alá söpört telep.
Nyilván nem véletlen, hogy erre a helyre kérted magad. Hogyan függ ez össze a saját szeretet-misszióddal?
Amikor harmincéves lettem, átgondoltam az életem. Rájöttem, hogy az a feladatom, hogy minél több szeretetet vigyek a világba. Szerintem ez egyébként mindenkinek feladata, de én igyekszem komolyabban venni. Korábban is csupa olyan munkahelyem volt, ahol sok-sok embert el tudtam érni: a Posta előtt ápoló voltam egy idősotthonban, három hónapig. Úgy éreztem, még több emberhez szeretnék eljutni, ezért is örültem, hogy felvettek a Postára. Először a belvárosban voltam kézbesítő, de később egy olyan helyre kértem magam, ahol a lehető legtöbb a nehézséggel küzdő, háttérbe szorult ember. Így mindenki megdöbbenésére azt a helyet választottam, ahonnan mások inkább menekültek. Úgy éreztem, a Jóisten hív erre a helyre.
Mi az eszközöd a szeretet közvetítésére? Nehéz elképzelni, hogy egy kézbesítőnek, aki siet elvégezni a munkáját, még az emberekre is lehet ideje…
Apró, bátorító üzeneteket írok, s azokat adom át az embereknek. A „cédulák” előzménye az, hogy régóta szeretek írni. Vannak verseim is, de leginkább naplószerű könyveket írtam, fogalmazhatunk úgy is, hogy a saját életvezetésemet vetettem papírra. Ez később összeállt egy aforizmagyűjteménnyé, ami leginkább életbölcsességeket tartalmaz. Emellett rendszeresen olvasom a Bibliát, így jött az ötlet, hogy mindenkinek írok egy-egy üzenetet, amely egy életvezetéshez szükséges bölcsesség vagy egyszerűen a szeretetről, boldogságról szóló gondolat.
Miért épp a szeretet-missziót választottad életcélodul?
Szerintem a világ erre szorul rá a legjobban. Tapasztalhatjuk, hogy manapság rengeteg a gyűlölet és nagyon kevés a szeretet. Ezért a szeretetet kell növelni nap, mint nap. Minden ember egyéni és sajátos módon tud szeretni, ha akar. Vannak, akiknek könnyebb, és vannak, akiknek meg kellene tanulni, hogyan kell szeretni. Sokan nem hajlandók erre, mivel ez kemény munkával és erőfeszítéssel jár, minden nap tenni kell érte valamit. Egész pontosan mindent ez alá kellene, hogy rendeljünk.
Hogyan reagálnak az emberek ezekre a cédulákra? Nem tartanak csodabogárnak?
Nem mindenki kap minden nap cédulát, általában csak azok, akikkel személyesen találkozom a munka során, és azok, akik kifejezetten kérik. Pár hónap alatt megértették az emberek, hogy semmit nem akarok rájuk erőltetni, ez kizárólag értük van, csak egy kis útravalót kapnak. Egy kicsit persze csodabogárnak tartanak, de én úgy érzem, ez nem egy különleges dolog. Jó lenne, ha ez lenne a normális, ha minden nap figyelnénk egymásra, és képesek lennénk önmagunkból adni.
Értek kudarcok? Amikor úgy érezted, hogy nincs értelme ennek?
A kezdet kezdetén voltak kudarcaim, de inkább azt mondom, hogy hamar elfáradtam. De mindig túl tudtam lendülni ezen a fáradtságon, vagy a nehézségeken. Sokszor velem kiabálnak, dühösek az emberek, mert nem jött meg a várva várt fizetés vagy segély. Ilyenkor sok energiába telik az, hogy nyugodtan és szeretettel válaszoljak. Mindig arra gondolok ilyenkor, hogy Jézus eljött a földre, hogy megmutassa nekünk, hogyan kell közvetíteni az Atya szeretetét. Én pedig megpróbálom megmutatni, hogy néz ki ez a 21. században, egy hétköznapi ember életében, a munkahelyén. Kellett némi idő, míg összecsiszolódtam az ott élő emberekkel.
Harmincéves korodban mi késztetett arra, hogy átgondold az életed?
Az, hogy már sokadszor csalódtam önmagamban. Volt az életemben néhány év, amikor szenvedélybeteg voltam és mondhatom, jártam olyan mélységekben is, ahonnan már kevesen jönnek vissza. Szerencsére rengeteg kegyelmet kaptam a Jóistentől, életem során többször is megérintett. Elsőként hatévesen, amikor a szüleim váltak, és édesanyám először beszélt nekem Istenről. Ekkor, az első Miatyánk imádkozása közben tapasztaltam meg az Ő kegyelmét. Kilenc év után az Úr a szenvedélybetegségből is kivezetett, és ekkor gondolkodtam el azon, mi a feladatom az életben.
Gondolom, ezért is meg kellett küzdened, mint a szeretetért, nap mint nap…
Isten nem kényszerít ki semmit belőlünk. A két út közül valójában nekünk kell választani. Én többször is megkaptam a választás kegyelmét, szóval a Mennyei Atya nem adta fel. Azt is nagy kegyelemnek tartom, hogy tisztábban láthattam a két út közötti különbséget. A betegségben egy nagy sötétség vett körül, épp ezért láthattam meg a fényt. Végül a Szeretet útját választottam. Nehéz volt megszeretni magam, de ez volt az első lépés. Ha valaki nem szereti önmagát, nem szerethet másokat sem. Mindenkinek más az útja Istenhez és ezt az utat kell megtalálnunk, hogy önmagunk lehessünk. Ha végignézem a kilenc szenvedélybeteg évemet, akkor azt mondhatom, az életem minden szinten stagnált. A személyiségem nem fejlődött, az emberi kapcsolataim is megrekedtek, az értelmi szintem sem fejlődött, mert nem tanultam, nem fejlesztettem magam és élettanilag is csak pusztítottam a testem. Ezt akkor tudom kompenzálni, ha elkezdek tanulni, felveszem a családommal, barátaimmal a kapcsolatot és elkezdek sportolni. Ha az ember kap egy jó „algoritmust”, akkor viszonylag gyorsan lehet törleszteni. Ha az értelmi, érzelmi és élettani szintünkön is a szeretet működik, akkor ez abszolút fenntartható.
Kapsz visszaigazolásokat azzal kapcsolatban, hogy valóban jó helyen vagy és jó úton jársz?
Óriási visszajelzés volt az, amikor megjelent Hajdú D. András fotós, aki véletlenül keveredett György-telepre, és a fotóival nemzetközi sajtódíjat nyert. A másik visszajelzés a családom. Megnősültem, született két gyermekem, és mindenki csodálkozva nézi, dicséri az életemben végbement változásokat. Végül pedig a telepen lakók is folyamatosan megerősítenek abban, hogy jó az, amit csinálok.
Amikor elkezdted a György-telepen missziódat, gondolom, az emberek bizalmatlanságával is találkoztál. Hogyan sikerült megnyerned őket?
Kitartással és hitelességgel. Sok tanácsot kaptam, hogy „ezekkel” az emberekkel így és úgy kell bánni, hogy kell velük kommunikálni. Hála Istennek, mire odakerültem, már tudtam: azt kell mutatnom, aki vagyok. Tudtam, hogy a szeretetem előbb-utóbb hatni fog az emberekre. Nagyon sokat számít szerintem, hogy magamat adom. Ha hibázom, elismerem mindenki előtt, és ha igazam van, akkor ugyanúgy meg is védem azt. A hitelesség a legfontosabb. Ha nincs hazugság, megjátszás, akkor nincs szükség felesleges körökre, energiákra.
Szerkesztő: Kóczián Mária
