Szabó Ferenc atya mesélt életéről február 18-án este a Párbeszéd Házában. Megelevenedett a 20. század második fele, Mindszenty, a kommunizmus, a Szentszék keleti politikája, de egyúttal Ágoston, Pascal, Buber, Berzsenyi mélységes és gyönyörű szavai is. Ez a két világ, pontosabban a világ és az azon túli egyesül Ferenc atya gondolkodásában. És talán leginkább ezt: a szabadon szárnyaló gondolkodást tanulhatjuk el tőle, fiatalok.
Borda Máté reflexiója
A házigazda Sajgó Szabolcs szokásos bevezetőjét az est főszereplője többször is próbálta rövidre zárni egy-egy odaszúrt megjegyzéssel, de Sajgó atya nem hagyta magát, sőt türelemre intette idős rendtársát. Ez a kis adok-kapok, ami többször derültséget keltett a közönségben, már önmagában vonzó színben mutatta a jezsuita hivatást. Merthogy érezhetően kölcsönös szeretet volt mögötte, ami könnyedén elviseli az ilyesfajta froclizást.
Szabó Ferenc atya a 89. évében jár. Előtte az asztalon könyvei, fejében és szívében emlékei hevertek. Az idő rövidsége nem tette lehetővé, hogy mélyebben belemenjen egy-egy kérdésbe, például Mindszenty szerepébe. Ilyenkor csak felmutatott egyet az általa írt könyvek közül: akit érdekel a téma, olvassa el.
Történelmi visszatekintéseinél néha elvesztem a fonalat; jobban kéne ismernem a korszakot, a szereplőket. De azért van olyan kép, ami megüt – Mindszenty a kínzással kicsikart aláírása után odaírja: c. f., azaz coactus feci, ami annyit tesz: kényszer hatása alatt tettem. (A vallatói, gondolom, nem értettek latinul.)
Ha a történelmi fejtegetésekhez nem is tapadt mindig a figyelmem, Szabó atya bölcseleti eszmefuttatásai többször is célt értek a szívemben. Itt van mindjárt ez: a hit és a hitetlenség határvonala a saját szívünkön keresztül húzódik. Azaz mindegyikünk szívében ott van a hitetlenség is. Vagy: Nietzsche azt mondta, Isten halott, Martin Buber viszont úgy vélte: csak napfogyatkozás van. Az örökkévaló Isten ugyanis nem halhat meg, de az emberi gőg és bűn felhője eltakarhatja a szemünk elől.
Valaki azt hangoztatja – lásd például Sartre –, hogy ha azt akarom, hogy Isten ne létezzen, akkor számomra nem létezik. „Ha pedig valaki kitart a lázadásban a végsőkig, akkor azt mondja az Isten: Ember, legyen meg a te akaratod. Ennyire tiszteli a szabadságunkat. És ez a kárhozat. Mert ha elszakítom magam az élő Istentől és a szeretetközösségtől, akkor semmi sem vagyok magamban.”
Ferenc atya idézte az idős Rahner mondását is, miszerint létezik olyan, hogy szent agnoszticizmus. A nagy misztérium ugyanis vakító fény, amelybe az ember nem tud belenézni. Ahogy kedves költője, Berzsenyi mondja Fohászkodás című versében: Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, / Csak titkon érző lelke ohajtva sejt: / Léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet.
Szabó Ferenc, és a hozzá hasonló nagy öregek magasra teszik a lécet. És nem mérik szűk marokkal a kritikát sem felénk, fiatalok felé. Azt gondolom, ezt nem azért teszik, hogy a földbe döngöljenek, hanem hogy felrázzanak minket. Ferenc atya szerint túl sokat pszichologizálunk, nincsenek világos céljaink és ezért elköteleződni sem tudunk. Igaz, elismeri, hogy nem könnyű a mai kor: egyfajta likviditás jellemzi, nincsenek stabil értékek, amelyekhez igazodni lehetne.
Máshogy nehéz ez a kor, mint az övék volt. Nekünk innen kell megugrani a lécet. Ehhez az ugráshoz pedig erőt meríthetünk az ő küzdelmeikből és helytállásukból.
A Szabó Ferenccel töltött est a Jezsuita hivatások című új sorozat első alkalma volt. A folytatásban Nemeshegyi Péter és Mustó Péter atyákkal találkozhatunk majd.
