A Szív júniusi száma az első világháború kitörésének centenáriumához közeledve a háború és a béke témáját helyezi középpontba. Az erőszakmentességtől a totális háborúig, a vallás és erőszak kapcsolatától a belső béke megteremtéséig a folyóirat a megszokott gazdag tartalommal várja az olvasókat.
Horváth Árpád főszerkesztő beköszöntőjében a nagy háború kitörésének mélyebb, társadalmi-lélektani okaira mutat rá.
Michael Haneke Fehér szalag c. Arany Pálma-díjas remekműve (2009) az egyik legmélyrehatóbb háborús film, amit valaha láttam. Pedig a művészien beállított fekete-fehér képek 144 perces pörgése alatt egyetlen szó sem esik katonákról, nem látni fegyvereket, nincs idegenek elleni uszítás. A történet egy Észak-német protestáns faluban játszódik az első világháború előestéjén. A helyi iskola tanítója emlékezik vissza a rejtélyes eseményekre, amelyek felforgatták a bájos vidék rusztikus békéjét. A képeken egy iskolát látunk: az órák előtt ima, a falon kereszt, a papnak kézcsók jár, illetve öt korabeli család életébe nyerhetünk betekintést. A rejtélyek megértéséhez a gyermekek tekintetét érdemes figyelni. Ezek a korafelnőtt arcok ugyanis nem az ártatlanságról szólnak, nincs bennük derű, nincs huncutság. Maszkokat látunk, a szemek rejtelmes csillogása által pedig egy velejéig romlott világ legsötétebb árnyai szemeznek velünk. A film arra világít rá, hogy ezek az árnyak lobbantják majd lángra 1914-ben a világot.
Számos tekintély a századelőről, az írók közül például Thomas Mann, a festők körében Franz Marc, a futuristák közül szinte mindannyian lelkesen üdvözölték a háború kitörését, többen közülük önként jelentkeztek a frontra! Magyarországon Tisza Istvánon kívül szinte nem is nagyon akadt olyan meghatározó hang, amely ne sürgette volna a hadba lépést. Nyirő József Isten igájában című regénye a szokottnál is fájóbb keserűséggel eleveníti meg, ahogy még Erdély legeldugottabb falucskáiban is a katonaköteles férfiak többsége boros mámorral, tánccal, dalolva jelentkezett katonának, hogy aztán hátrahagyják az asszonyt, a családot, jószágot, házat és hazát. A tankönyveinkben említett háborús ok, amely szerint az első világháború voltaképpen a gyarmatbirodalmak újrafelosztásának érdekében robbant ki, aligha adhat magyarázatot arra, ahogy a „boldog békeidők” végét, egy korszak zűrzavaros összeroppanását a korabeli festészet, az irodalom előre megjövendöli. És ugyan mit tudhattak az ország egyszerű lakosai a magyar Alföldön vagy a Hargita falvaiban a nagy államférfiak gyarmati terveiről? A háború kitörésének „szükségessége” mégis a levegőben volt, mindenütt.
Ha valami előremutató tanulságot is le szeretnénk vonni a 20. század roppant véres évtizedeinek tragédiáiból, akkor nem elégedhetünk meg az események kompromisszumszerűen igazságos rekonstruálásával. Az I. világháború kitörésének száz évvel ezelőtt jóval mélyebb okai voltak, mint az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének meggyilkolása Szarajevóban, vagy a korabeli gyarmati világrend védelme, illetve megkérdőjelezése. Nagyapáink és dédapáink borzalmas háborúját valószínű azért éltette a többség minden érintett országban, mert általa azt a hazugul tekintélyelvű, farizeusul képmutató, szociálisan érzéketlen világrendet remélték megrengetni, amely a túlnyomó többség számára hitet, reményt, valódi vigaszt már nem, vagy csak alig tudott nyújtani. Az égbekiáltó társadalmi igazságtalanságokat nem tudta tovább ellensúlyozni a teljesen dermedté vált (érték)rend, a kiüresedő akadémizmus, vagy a szecessziós pompa. A „boldog békeidők” világa – minden látszat ellenére – belülről rothadt szét és eredményezett csaknem teljes összeroppanást.
Szerkesztő: Kóczián Mária
