Interjú Ferenc pápával a karácsonyról, az éhségről a világban, a gyermekek nyomoráról, a Kúria reformjáról, női bíborosokról, a Vallási Művek Intézetéről (IOR) és tervezett szentföldi útjáról.
Andrea Tornielli (Vatican Insider)
Fordította: Korponai Gábor
„A karácsony nekem remény és gyöngédség…” – mesél Ferenc pápa a La Stampának első karácsonyáról, mint Róma püspöke. Szent Márta ház, december 10. szerda, 12 óra 50 perc. A pápa az ebédlő mellett egy terembe hív magával.
Az interjú mintegy másfél órás volt. A beszélgetés során Ferenc pápa arcáról kétszer tűnt el a derű, amit az egész világ ismer már, amikor ártatlan gyermekek szenvedését és a világban látható éhezés drámáját említette. Az interjúban a pápa beszélt még a más keresztény felekezetekkel való kapcsolatról, a „vér szerinti ökumenizmusról”, amely az üldözések során egyesít; érintett olyan kérdéseket a családról és a házasságról, amelyeket a következő püspöki szinódus fog tárgyalni, s válaszolt az Egyesült Államok-beli kritikára, miszerint ő marxista. Kitért az Egyház és a politika kapcsolatára is.
– Mit jelent Önnek a karácsony?
– A találkozást Jézussal. Isten ugyanis mindig kereste, vezette és megőrizte az ő népét, ígéretet tett, hogy mindig közel lesz hozzá. A Második Törvénykönyvben találjuk ezt az igazán szép képet: Isten velünk együtt jár, kézen fogva vezet minket, mint egy atya gyermekét (vö. MTörv 1,30–31). karácsonykor Isten találkozik népével, ami egyben vigasz is, a vigasztalás titka. Sokszor megesett, hogy az éjféli mise után néhány órát magamban töltöttem a kápolnában a pásztorok miséje előtt a vigasz és a béke mélységes érzésével. Emlékszem, ha minden igaz, 1974 karácsonyán itt, Rómában is egy éjszakát töltöttem imádságban az éjféli mise után a Centro Astalli rendházában. Számomra a karácsony mindig is ez volt: szemlélni, ahogy Isten meglátogatja az ő népét.
– Mit mond a karácsony a ma emberének?
– Gyengédségről és reményről beszél. Isten velünk találkozva két dolgot mond el nekünk. Az első: reméljetek. Isten mindig kinyitja az ajtókat, be soha nem zárja. Az Atya az, aki a nyitott ajtónál vár. A második: ne féljetek gyengédnek lenni. Amikor a keresztények megfeledkeznek a reményről és a gyengédségről, akkor elhidegül az Egyház, nem tudja hova tart s elveszik az eszmék és a világi viselkedésformák között. Isten egyszerűsége erre tanít: menj tovább, én egy olyan Atya vagyok, aki gondodat viseli. Aggódom, mikor a keresztények is elvesztik reményüket és képességüket arra, hogy megöleljenek vagy gyengéden megsimogassanak valakit. A jövőbe tekintve talán ezért beszélek gyakran a gyerekekről és az idősekről, vagyis a leginkább védtelenekről. Papi életemben, amikor a plébániára mentem, mindig próbáltam közvetíteni ezt a gyengédséget, különösen a gyermekek és az idősek felé. Gyakran gondolkodom Isten gyengédségéről irántunk, s ez jót tesz nekem.
– Hogyan hihetjük, hogy a vallások által végtelennek és mindenhatónak tartott Isten ily kicsinnyé lett?
– A görög egyházatyák ezt szünkatabaszisznak (συνκατάβασις) hívták, vagyis Isten leereszkedésének az emberek közé. Isten, aki alászáll hozzánk és velünk van. Ez Isten misztériumainak egyike. 2000-ben II. János Pál Betlehemben azt mondta, hogy Isten teljesen függővé tette magát egy anya és egy apa gondoskodó szeretetétől. Ezért karácsony nagy örömet ad nekünk. Nem érezhetjük magunkat többé magányosnak, Isten alászállt, hogy velünk legyen. Jézus egy lett miközülünk és értünk a kereszten oly szörnyű véget szenvedett, mint egy gonosztevő.
– A karácsonyt gyakran tündérmeseként állítják be, míg Isten egy olyan világba születik bele, ahol megannyi a szenvedés és a nyomor.
– Amit az evangéliumokban olvasunk valóban az öröm meghirdetése. Az evangélisták egy örömteli eseményről írnak. Nem részletezik a világ igazságtalanságát, s azt sem, hogyan születhet bele egy ilyen világba Isten. Mert mindez a mi elmélkedésünk következménye már: a szegények, a gyermekek, akinek ilyen bizonytalanságba kell megszületnie. A karácsony nem a társadalmi igazságtalanság vagy a szegénység elleni felszólalás, hanem az öröm meghirdetése. A többi a mi következtetésünkből fakad. Van, amelyik igaz, van, amelyik kevésbé, és van, amit megideologizálunk. A karácsony öröm, vallásos öröm, Isten öröme, a béke és a fény benső öröme. Mikor már nincs meg a képesség az örömre, vagy egy olyan helyzetben találjuk magunkat, amely nem teszi lehetővé azt, az ünnep örömének helyét a világ vigalma veszi át. De a kettő között különbség van.
– Pápaként ez az első karácsonya, egy olyan világban, ahol nem hiányoznak sem harcok, sem háborúk…
– Isten soha nem ad ajándékot annak, aki nem képes elfogadni azt. Ám karácsony ajándékát azért ajánlja föl, mert mindnyájan képesek vagyunk be- és elfogadni azt; mindenki, a legszentebbtől a legbűnösebbig, a legtisztábbtól a legromlottabbig. A romlott embernek is megvan ez a képessége, még ha el is rozsdásodott, de még rendelkezik vele. A karácsony a harcok ezen idejében egy hívás Istentől, aki nekünk adja ezen ajándékát. Szeretnénk ezt elfogadni, vagy jobban tetszenek más ajándékok?
A háborúktól szenvedő világban ez a karácsony arra indít minket, hogy Isten türelméről gondolkodjunk. Isten legfontosabb tulajdonsága az ő szeretete, ezt a Szentírás is egyértelműen tanúsítja. Vár minket, soha nem fárad bele abba, hogy vár ránk. Odaadja ajándékát és aztán vár reánk. Ez mindnyájunk életében megtörténik. Van, aki nem veszi észre Őt. De Isten, aki velünk van, türelmes. E türelem tükröződése a karácsonyi éj békéje és derűje.
– Januárban lesz ötven éve VI. Pál történelmi útjának a Szentföldre. Ön el fog látogatni oda?
– Karácsonykor mindig Betlehemre gondolunk: Betlehem egy meghatározott hely a Szentföldön, ahol Jézus élt. Karácsony éjjelén leginkább az ott élő keresztényekre gondolok: azokra, akiknek nehézségeik vannak, s számos olyan emberre is, akik különböző problémák miatt arra kényszerültek, hogy elhagyják azt a földet. Ám Betlehem továbbra is Betlehem marad. Isten egy meghatározott helyen jött el egy meghatározott területen, ebben is megjelenik Isten gyöngédsége és kegyelme. Nem gondolhatunk karácsonyra anélkül, hogy ne gondolnánk a Szentföldre. 50 éve VI. Pálnak megvolt a bátorsága odamenni, elindítva ezzel a pápai utazások korszakát. Én is szeretnék elmenni oda, találkozni testvéremmel Bartolomeosz konstantinápolyi pátriárkával, s vele együtt megemlékezni erről az évfordulóról megújítva Montini pápa és Athenagorász pátriárka közti ölelést, amely 1964-ben történt meg Jeruzsálemben. Már készülünk erre.
– Többször is találkozott súlyosan beteg gyermekekkel, mit tud mondani ezen ártatlanok szenvedését látva?
– Életem egyik mestere Dosztojevszkij, s az ő kérdése kimondva–kimondatlanul mindig szíven üt: miért szenvednek a gyermekek. Nincs rá magyarázat. Eszembe jut egy kép: a kisgyermek élete egy bizonyos pontján tudatára „ébred”, nem ért még sok dolgot, ettől megijed, ezért elkezdi kérdezni anyját és apját. Ez a miértek korszaka. Ám miután kérdezett, nem hallgatja meg mindazt, amit mondani akarsz neki, hanem újabb „miértekkel” nógat téged. Többet keres a magyarázatnál, apja tekintetét, amely oltalmat nyújt. Egy szenvedő gyermek láttán az egyetlen ima, ami előtör belőlem, a miértek imája. Uram, miért? Ő nem magyaráz semmit, de érzem, hogy véd engem tekintetével. Annyit tudok mondani csupán: Te tudod a miérteket, én nem; Te nem mondod el nekem, de mivel rám nézel, bízom Benned. Uram, bízom tekintetedben.”
– A gyermekek szenvedéséről beszélve nem lehet megfeledkezni annak tragédiájáról sem, aki éhségtől szenved.
– A maradékokból és kidobott ételből sokaknak adhatnánk enni. Ha elkerülnénk a pazarlást, újrahasznosítva az étel maradékát, az éhezés mértéke nagyot csökkenne a világban. Ijesztő volt olvasni azt a statisztikát, mely szerint minden nap 10 ezer gyermek hal éhen a világon. Gyermekek sokasága sír azért, mert nincs mit ennie. Egy szerdai általános kihallgatáson az egyik kordon mögött egy fiatal édesanya volt néhány hónapos gyermekével. Amikor arra haladtam el, a gyermek nagyon sírt, míg anyja nyugtatgatta. Azt mondtam neki: „asszonyom, úgy gondolom, a kicsi éhes”. Ő így válaszolt: „valóban itt lenne az ideje…” Mire így feleltem: „adjon enni neki, kérem”. Szégyenlős volt, míg a pápa elhaladt mellette, a tömegben nem akarta megszoptatni. Ezt akarom az emberiségnek is mondani: adjatok enni! Ahogy ennek az asszonynak volt anyateje a gyermeke számára, úgy a világban is elegendő élelemmel rendelkezünk mindenki táplálásához. Ha együttműködünk a segélyszervezetekkel és sikeresen tudatosítjuk minden emberrel, hogy ne pazaroljanak, hanem adják tovább annak, akinek szüksége van rá, nagymértékben hozzájárulnánk a világban tapasztalható éhezés tragédiájának megoldásához. Szeretném megismételni az emberiségnek, amit az édesanyának mondtam: adjatok enni annak, aki éhes. Az Úr születésének reménye és a gyöngédsége fölráz minket közönyünkből.
– Az Evangelii gaudium néhény pontját ultrakonzervatív amerikaiak kritikáját vonta maga után. Pápaként, hogyan érzi magát, amikor „marxistának” hívják?
– A marxista ideológia téves. Ám életem során sok olyan marxistával találkoztam, akik jó emberek, ezért nem érzem magam megsértve.
– Igen meglepő, hogy a gazdaságot „gyilkosnak” írja le…
– Az apostoli buzdításban nincs semmi olyan, ami nem lenne megtalálható az Egyház társadalmi tanításában. Megpróbáltam bemutatni egy eseti képet, nem szakmailag tárgyaltam róla. Az egyetlen ilyen kijelentést a leszivárgás-elmélettel kapcsolatban tettem, mely szerint minden gazdasági növekedés, amely a szabad piac okán jön létre, nagyobb társadalmi igazságosságot és részvételt eredményez önmagától. Az ígéret úgy szólt, hogy amikor a pohár megtelik, az túlcsordul a szegények javára. Helyette azonban az történt, hogy amikor a pohár tele lett, az mintegy varázslatként nagyobb lett, s így nem jutott semmi a szegényeknek. Ez volt az egyetlen hivatkozás egy sajátos elméletre. Ismétlem, nem szakmailag beszéltem, hanem az Egyház társadalmi tanításának alapján. Ez nem jelenti azt, hogy marxista lennék.
– A pápaság megtérését hirdette meg. A találkozók az ortodox pátriárkákkal mutattak egyfajta konkrét utat önnek?
– II. János Pál még kifejezettebb módon szerette volna péteri tisztségét gyakorolni, amely újabb helyzetekre is nyitott. Azonban nem csupán az ökumenizmust tekintve, hanem a Kúriával és a helyi egyházakkal kapcsolatban is. Ebben az első 9 hónapban sok ortodox testvéremet fogadtam: Bartolomeoszt, Hilariont, a teológus Zizioulast, a kopt Tawadrost. Utóbbi egy misztikus, aki belépve a kápolnába levetette cipőjét, és így ment imádkozni. Testvérüknek érzem magam. Megvan az apostoli folytonosság, úgy fogadtam őket, mint testvéreimet a püspökségben. Fájdalom, hogy eddig még nem ünnepelhetjük az Eucharisztiát közösen, de a barátság megvan. Hiszem, hogy ez az út: barátság, közös munka, és imádság az egységért. Megáldottuk egymást, miként egy testvér a másikat, az egyik neve Péter, a másiké András, Márk, Tamás…
– A keresztények egysége elsődleges az Ön számára?
– Igen, számomra elsődleges fontosságú az ökumenizmus. Ma létezik a vér szerinti ökumenizmus. Néhány országban azért gyilkolják meg a keresztényeket, mert keresztet hordanak vagy van egy Szentírásuk; mielőtt megölik őket, nem kérdezik meg tőlük, hogy anglikánok, evangélikusok, katolikusok vagy ortodoxok-e. Így vérük egybefolyik. A vér szerint már egyesülünk, akkor is, ha közöttünk még nem sikerül a szükséges lépéseket megtenni az egység felé vagy talán nem érkezett még el ehhez az idő. Az egység egy kegyelem, amelyet kérnünk kell. Ismerek egy hamburgi plébánost, aki egy katolikus pap boldoggá avatási ügyét képviseli, akit a nácik azért fejeztek le, mert a katekizmusra oktatta a gyerekeket. A halálra ítéltek között a sorban utána egy evangélikus lelkész következett, akit hasonló ok miatt ítéltek halálra. Az ő vérük egybefolyt. A plébános elmondta nekem, hogy elment a püspökéhez és azt mondta neki: „Folytatom az ügyüket, de mindkettőét, nem csak a katolikusét.” Ez a vér szerinti ökumenizmus, mely ma is létezik, elég kinyitni az újságokat. Akik megölik a keresztényeket, nem kérik el tőled a személyidet, hogy megtudják melyik egyházba keresztelkedtél bele. Ezt a valóságot figyelembe kell vennünk.
– Apostoli buzdításában körültekintő és bátor választásokra hívott meg a szentségek kapcsán. Mire utalt ezzel?
– Amikor körültekintésről beszélek, nem a bénító hozzáállásra gondolok, hanem egy vezetői erényre. A körültekintés vezetői erény, s a bátorság is az. Körültekintéssel és bátorsággal kell kormányozni. A keresztségről és a lelki eledelként szolgáló Eucharisztiáról úgy írtam, mint amelyek segítenek előre haladni, gyógyszerként kell rájuk gondolni, nem kiváltságként. Néhányan rögtön az újraházasodott elváltak esetére gondoltak a szentségekkel kapcsolatban, azonban én nem részleteztem ezt, csupán egy alapelvet szerettem volna megvilágítani. Könnyebbé kell tennünk az emberek hitét, mintsem hogy akadályozzuk benne őket. Az elmúlt évben Argentínában elutasítottam néhány pap hozzáállását, miszerint ők nem akarták megkeresztelni a leányanyák gyermekeit. Ez beteges gondolkodásmód.
– Mit mond az újraházasodott elváltakról?
– Az oltáriszentség vételétől való elzárás a második házasságban élő elváltaktól nem büntetés. Jó, ha emlékezünk erre, ám erről nem beszéltem a buzdításban.
– A következő püspöki szinódus tárgyalni fog erről?
– A szinodalitás fontos az Egyházban: a házasságról a maga egészében a bíborosi konzisztórium ülésein tárgyalunk majd februárban. A témát a 2014 októberében a rendkívüli püspöki szinódus, illetve az azt követő évre összehívott rendes püspöki szinódus is átgondolja majd. Ezeken az üléseken sok dolgot elmélyítünk és tisztázunk.
– Hogyan halad a munka az ön nyolc „tanácsadójával” a Kúria reformját illetően?
– Sok munkát kell elvégezni. Aki elő akarta terjeszteni javaslatait vagy elküldeni ötleteid, az megtette. Bertello bíboros fölvázolta a véleményeket minden vatikáni dikasztériumot illetően, javaslatok érkeztek hozzánk az egész világ püspökeitől. Az utolsó gyűlésünkön a nyolc bíboros kijelentette, hogy elérkeztünk a konkrét javaslatok megtételéhez, az első javaslataikat a következő, februári gyűlésünkön terjesztik elő. Mindig jelen vagyok a találkozókon, kivéve a szerdai napokat az általános kihallgatás miatt. Jóllehet nem beszélek, csupán hallgatok, ez jót tesz nekem. Egy idős bíboros ezt mondta nekem néhány hónapja: „A Kúria reformját a hétköznapi miséivel kezdte el a Szent Márta házban.” Ez elgondolkodtatott: a reformot mindig a lélek és a lelkipásztorkodás megújításával kell kezdeni, mintsem szerkezeti változtatásokkal.
– Milyen az Egyház és a politika helyes kapcsolata?
A kapcsolatnak egymás mellett állónak és egymáshoz közelítőnek kell lennie egyaránt. Egymás melletti, hiszen mindkettőnek megvan a saját útja és a saját feladatai. Egymáshoz közelíteni csak a nép érdekében kell. Amikor a kapcsolatok közelednek, de a nép nélkül, vagy a népet semmibe véve, a politikai hatalommal kötött frigy veszi kezdetét, ami rothasztani kezdi az Egyházat: ügyletek, kompromisszumok… Mindkettőnek szükséges saját útját és feladatait, saját hivatását követnie. Csak a közjó miatt közelednek egymáshoz. A politika nemes, a szeretet egyik legmagasabb formája, miként azt VI. Pál is mondta (vö. Octogesima adveniens 46.). Beszennyezzük, amikor különböző ügyletekhez használjuk. Az Egyház és a politika viszonya is korrupttá válik, ha nem csak a közjó az egyedüli közeledési pont.
– Megkérdezhetem öntől, hogy lesznek e a jövőben női bíborosok?
– Nem is tudom, honnan származik ez az ötlet. A nőket az Egyházban meg kell becsülni, nem „klerikalizálni”. Aki női bíborosokra gondol, kissé klerikalizmusban szenved.
– Hogyan halad a IOR (Vallási Művek Intézete) megtisztítása?
– Az illetékes bizottságok munkája jól halad. Moneyval egy jó jelentést készített számomra, jó úton haladunk. A IOR jövőjét pedig meglátjuk. Például, a Vatikán központi bankja az Apostoli Szék Vagyonkezelősége (APSA) lenne. A IOR a vallási művek, a missziók, a szegényebb egyházak segítésére jött létre, de aztán azzá vált, ami ma.
– Egy éve képzelte volna, hogy 2013 karácsonyát a Szent Péter bazilikában ünnepli?
– Egyáltalán nem.
– Számított arra, hogy megválasztják?
– Nem számítottam rá. Nem vesztettem el a békémet, miközben emelkedett a szavazatok száma, nyugodt maradtam. Ez a béke még ma is megvan, az Úr ajándékaként tekintek rá. Az utolsó szavazás után a Sixtus-kápolna közepére vezettek, s megkérdezték, hogy elfogadom-e a választást. Azt mondtam, igen, és hogy a Ferenc nevet választom. Csak aztán indultam el. A szomszédos szobába vezettek, hogy átvegyem a ruhámat. Majd röviddel a bemutatásom előtt még letérdeltem néhány percre imádkozni Vallini és Hummes bíborosokkal közösen a Pál-kápolnában.
Forrás: La Stampa, CXLVII. évfolyam, 345. szám, 1–5. http://www.lastampa.it/2013/12/15/esteri/vatican-insider/it/mai-avere-paura-della-tenerezza-1vmuRIcbjQlD5BzTsnVuvK/pagina.html
Szerkesztő: Kóczián Mária
