Magyar szerzetes vezeti tavaly óta a piaristák osztrák rendtartományát. Hogyan került a magyar provincia korábbi irányítójaként Ausztriába, miként működik együtt a más földrészekről érkezett rendtársaival, és mennyiben más az ottani közeg, mint a hazai. Labancz Zsolt provinciálissal Kozek Lél, a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságírás képzésének volt hallgatója beszélgetett.
– Miután 2019-ben lejárt a mandátuma a magyar piarista rendtartomány vezetőjeként, utódja karizmatikus integrációért felelős asszisztense lett. Mit csinál egy karizmatikus integrátor?
– „Karizmatikus integrátor” – különösen hangzik, ezt a kifejezést nem használtuk. E terület felelősének a feladata, hogy közösséget építsen szerzetesekből és világiakból a piarista karizmára alapozva. Igyekeztem elősegíteni, hogy a világiak, akik azt fedezték fel az életükben, hogy megkapták a piarista karizmát, megtalálják a helyüket a piarista világban. Ezt már tartományfőnökként is fontosnak tartottam, ezért 2017-ben többekkel együtt útnak indítottuk a Piarista Testvériséget a magyar tartományban is. A közösséget heten kezdtük el, három szerzetes és négy világi, mindenki valamelyik iskolánkban vezető szerepet töltött be. Egy-kéthetente találkoztunk és beszéltünk az életünkről, hitről és a piarista szolgálatról.
– Mivel foglalkozott a magyar és az osztrák tartományfőnökség, azaz a 2019 és 2022 között?
– A Szerzetesi Nagyobb Elöljárók Európai Konferenciái Uniójának (UCESM) voltam az elnöke 2018 és 2022 között. Elsődleges feladatom az európai szerzetesi konferenciák együttműködésének segítése volt. Ez elsősorban kapcsolattartást jelentett a konferenciák elnökeivel, illetve kétévente rendeztünk találkozási alkalmat, konferenciát. Ezenkívül szerveztünk webkonferenciát is a spirituális abúzus témájában, ami iránt nagyon nagy volt az érdeklődés; abban bíztunk, ennek a témának a szóba hozása segíthet, hogy egészségesebb szerzetesi közösségek formálódjanak. Valamint európai szinten próbáltuk összefogni és támogatni a hivatásgondozásért felelős szerzeteseket. A magyar rendtartományban ez idő alatt szolgáltam egy évig Sátoraljaújhelyen, ahol bekapcsolódtam a helyi kollégium és tanoda életébe. Izgalmas időszakként éltem meg,
egyszerre tevékenykedtem egy összeurópai szervezetben és a magyar-szlovák határtól nem messze, az ország „peremén” hátrányos helyzetű gyerekekkel.
Aztán két évre a váci iskolánkba kerültem. Tanítottam a gimnáziumban és bekapcsolódtam a novíciusok képzésébe is.
– Hogyan lett végül magyarként az osztrák rendtartomány vezetője?
– A generális úgy látta, jó lenne ebben a provinciában a vezetőváltás, és megkeresett, mit szólnék hozzá. Szerzetesként természetesen nyitott voltam, de szükségem volt időre, hogy véglegesen igent tudjak mondani; belső érlelődési folyamat volt ez. Elég sok változás, költözés is volt ebben az időszakban az életemben, talán emiatt is kellett egy kis idő, hogy ezt a lépést megtegyem.
– Hányan és milyen hátterű piaristák szolgálnak Ausztriában?
– Tizenöten vagyunk az osztrák tartományban, és senki sem osztrák születésű. Van egy idős atya, aki katalán származású, de Ausztriában lépett be a piarista rendbe hatvan évvel ezelőtt; ő idén 88 éves. Mondhatjuk, hogy ő már osztrákká lett. A másik tizenhárom rendtárs közül hatan Indiából jöttek, heten pedig Afrika különböző országaiból: Kamerunból, Szenegálból, Burkina Fasóból.
– Hogyan lett missziós terület Ausztria?
– Az osztrák tartományban az 1950-es évek óta nincsenek piarista hivatások. Korábban az volt a gyakorlat, hogy más provinciákból hívnak fiatal piaristákat, akik itt tanulják a teológiát, aztán itt szolgálnak egy darabig. Az osztrák tartomány már régóta nemzetközi. Érkeztek lengyel, katalán, olasz rendtársak is. Aztán
a szerzetesek létszáma idővel annyira lecsökkent, hogy felmerült az itteni rendtársakban: talán velük zárul le a piarista szerzetesi közösség története Ausztriában.
Az akkori generális azonban a 2000-es évek elején úgy döntött, hogy próbáljuk meg másképp: érkezzenek fiatal rendtársak például Indiából, akik már itt tanulják a teológiát, aztán itt szolgálnak. Először Indiából jöttek, majd az afrikai tartományokból; van, aki már felszentelt papként, mások teológiát jöttek hallgatni.
– Miért kezdett csökkenni a hivatások száma?
– Ez általánosnak mondható Ausztriában, más szerzetesrendekben és egyházmegyei szemináriumokban is. Nálunk, piaristáknál az is lehet az egyik ok, hogy a XIX. század végén előírták: a gimnáziumi tanároknak állami vizsgát kell tenni, de az osztrák piaristák ezt nem fogadták el. Ez vezetett azután oda, hogy elveszítettük a gimnáziumokat.
– Jelenleg hány helyen vannak piaristák?
– Bécsben két helyen. Van plébániatemplomunk, óvodánk és általános iskoláink, elsőtől negyedik osztályig. Élnek rendtársak Kremsben és Hornban, ahol jelenleg nincsenek fiatalokkal foglalkozó létesítményeink, kizárólag templomaink.
Ahol nincsenek saját intézményeink, ott a piaristák egyházmegyei szolgálatban állnak, és káplánként, egyetemi lelkészként vagy állami iskola tanáraként dolgoznak.
– Milyen nyelven mondják a zsolozsmát?
– Németül, és a mindennapi, közösségi életünk nyelve is a német.
– Sokan jöttek Európán kívülről. Hogyan zajlik a beilleszkedés?
– Különböző kultúrákból jövünk, és ennek vannak külső megjelenései is, például öltözködésben vagy étkezésben. Eltérő világlátással, különböző hagyományokból érkezünk, ennek szép és fontos következménye, hogy nyitottságra van szükségünk egymás iránt; „létszükséglet”, hogy érdeklődők, kíváncsiak és befogadók legyünk. Másként nem is tudnánk létezni; ez teszi lehetővé, hogy közösségben éljünk.
– Tudna példát mondani?
– Friss tapasztalat: egy családot vártam látogatóba, és megkérdeztem a többieket, ők is jöhetnek-e a közös ebédünkre. Később az egyik rendtársam elmondta, nem is egészen értette, miért kérdezek ilyet, mivel náluk, Kamerunban természetes, hogy a vendégnek helye van az asztalnál. Másik tapasztalatom a tekintély kérdése a rendtagok és az elöljárók között. Ide kerülésem egy párbeszédes folyamatban forrt ki, ez számomra természetes volt. Úgy érzem, az afrikai, indiai rendtársakat segíteni kell, hogy szabadabbak legyenek egy ilyesfajta párbeszédre.
– Milyen helyezetekben jelenik meg a közösség interkulturalitása?
– Az afrikai rendtársaknál például természetes, hogy néha hétköznap is a nemzeti viseletüket hordják. Ebben egyértelműen látszik, hogy mi interkulturálisak vagyunk. Azután a közös rendtársi találkozásoknál az indiai rendtársak előszeretettel főznek indiai ételeket. Idővel egyre világosabb számomra, hogy az interkulturalitás nemcsak akkor érhető tetten, ha ennyire egyértelműen más kultúrából érkező emberekkel találkozom, hanem akkor is, amikor egy más világnézetű embert igyekszem megérteni.
A megértéshez arra van szükség, hogy kilépjek magamból, és arra figyeljek, ki a másik, mit gondol, mit akar valójában mondani. Ilyen értelemben minden találkozás interkulturális, csak ezt nem mindig tudatosítjuk.
– Hogyan zajlik a beilleszkedés az osztrák társadalomba?
– Az interkulturalitás másik oldala az inkulturáció: hogyan tudunk megérkezni az osztrák világba, kultúrába. Ennek fontos része a nyelv: ezt meg kell tanulni, hogy kapcsolódni tudjunk az itteni emberekhez, és ők hozzánk. Azt látom, ez komoly akklimatizációs folyamat, főleg az afrikai, indiai rendtársaimnak. Ebbe a világba megérkezni egyházi értelemben sem egyszerű. Afrikában az emberek vallásosabbak, a liturgia ünnepélyesebb, örömtelibb, tele énekekkel. Ezért sokuknak az osztrák, illetve az európai katolicizmus száraznak tűnik. Emiatt is nagyon tisztelem a rendtársaimat, akik már régóta itt vannak, és erre szentelik az életüket.
– Milyen strukturális különbségek vannak az osztrák és a magyar rendtartomány között?
– Jelentős különbség, hogy Magyarországon a rendszerváltás után a szerzetesektől indult a világi kollégák bevonása a piarista szolgálatba. Ausztriában az ideérkezett szerzeteseket kell integrálni a jelenlegi intézményeinkbe. Mindezt úgy, hogy ne vegyük el a világiak feladatait, mert hatalmas kincs, ahogy ők felelősséget vállalnak. Közben pedig a szerzeteseknek is meg kell találniuk a helyüket ebben a rendszerben. Ez azért is izgalmas feladat, mert a két ausztriai piarista általános iskola egyrészt nem „vesz föl” ennyi szerzetest, másrészt még a megfelelő képzettséget is meg kell szerezni. Ezt a jelenséget odahaza nem nagyon ismerjük. Van jelentős méretbeli különbség is: míg
a magyar piarista iskoláknak 4400 diákja van, az itteniekbe nagyjából 600 gyermek jár.
Talán a létszámbeli különbség is az oka annak, hogy az otthonihoz képest itt még kevésbé alakult ki a strukturált működés.
– Tudna erre példát mondani?
– Magyarországon például nagyon jól működik az igazgatói csapat. Az intézmények igazgatói minimum havonta találkoznak, és az egyes iskolákban működő vezetői csapatok tartományi szintű találkozása is megvalósul évente párszor. Ausztriában két iskolánk van, és épp most dolgozunk azon, hogy elindítsuk a két intézmény vezetői csapatának rendszeres találkozóit.
– Van különbség a közösségi élet szervezésében?
– Magyarországon már működik a Kalazancius Mozgalom – a piarista rend ifjúsági mozgalma –, amit nagy örömmel figyelek. Az osztrák rendtartományban most szeretnénk elindítani, a szándék egyértelmű, a megfelelő lépéseket tervezzük. További különbség, hogy Magyarországon hatalmas gazdagság, hogy vannak középiskoláink is. Itt nem vagyunk kapcsolatban ezzel a korosztállyal, csak a plébániákon. Építkezésben vagyunk, annak minden izgalmával és kérdéseivel együtt.
– Eddigi működéséből kiemelne egy fontos dilemmát?
– Voltak bennem kérdések, folyamatosan gondolkodom azon, hogy az Indiából, Afrikából érkező szerzetesi csapat mennyire tud meggyökerezni, hogyan tudja tovább vinni a piarista küldetést; az inkulturáció miként tud sikeres lenni. Ezzel kapcsolatban egy nagyszombati felismerés fontos volt számomra: míg Jézus a sírban fekszik, és látszólag nem történik semmi, az Egyház azt tanítja, hogy már zajlik a megváltás. Ez a gondolat segített
elengedni azt a késztetésem, hogy mindent tisztán akarjak látni, és segített jobban ráhagyatkozni arra, hogy Isten munkálja a jövőt.
– A rászoruló gyermekeket támogató kalazanciusi hivatás itt meg tud valósulni?
– Anyagilag szegény gyerekkel jelenleg nem foglalkozunk. Egy egyházi iskola Ausztriában és mi piaristák a vallási szegénységgel foglalkozunk. Sok olyan diák érkezik hozzánk, akinek nincs egyházi háttere. Ezért az iskoláink jelentős missziós feladatot látnak el. A piarista jelmondat így szól: „Pietas et litterae”, azaz hívő élet és világi tudás.
Azt hiszem, a hitre nevelés szempontjából abszolút az eredeti karizmánál vagyunk.
Azt fedezzük fel, hogy a szülőket, a családokat talán a gyerekeken keresztül lehet evangelizálni. Az iskola ilyen értelemben is út a családok és így a társadalom evangelizálásához, alakításához.
– Amikor lejár a megbízatása, milyen eredménnyel lenne elégedett?
– Egyfelől nagyon örülnék, ha addigra elindulna és kezdeti struktúrát kapna az itteni Kalazancius Mozgalom. Másfelől szívügyem, hogy a világi kollégákat is közelebb segítsük Kalazanciushoz, és ennek találjunk megfelelő formát. Azt is szeretném, hogy tudjunk megfogalmazni egy itteni piarista pedagógiai stratégiát, amely irányt mutat az iskolai mindennapjainknak. Továbbá célom, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk a hivatásgondozásra, szólítsunk meg fiatalokat, és tegyük lehetővé, hogy kapcsolódhassanak hozzánk. Valamint szeretnék újra kapcsolatba lépni egy hozzánk közel lévő régi piarista gimnáziummal, és megtalálni az utat az ottani fiatalokhoz.
– Van honvágya?
– Egyrészt kifejezett honvágyam nem szokott lenni, vagy az itteni tennivalók elnyomják ezt. Ugyanakkor amikor először mentem haza, és átléptem az országhatárt, éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Nagyon érdekes volt, a testem jelezte, hogy otthon vagyok. Másrészt egyszerre vagyok magyar és piarista. Ausztriában is piarista közegben élek, és ez azért nem egészen olyan, mint amikor valaki külföldre megy dolgozni. Én
a piarista közegben mindig otthon vagyok, mivel a rendtársaimmal élek együtt; még ha más kultúrából jönnek is, ők az én családom.
Fotó: Piaristák Osztrák Rendtartománya; Lambert Attila – nyitókép (archívum)
Magyar Kurír
