Az ukrajnai háború kitörésének első évfordulóján Popovicsné Palojtay Mártát, a munkácsi egyházmegye pasztorális ügyeinek püspöki titkárát, az egyházmegyei karitász segélykoordinátorát az Új Város Online munkatársa, Barlay Gábor kérdezte háborúról, békéről, reményről és a segítségnyújtás lehetséges módjairól. Az alábbiakban részletet közlünk az interjúból.
– Napra pontosan egy évvel ezelőtt, 2022. február 24-én tört ki az orosz–ukrán háború. Akkor egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy kétségbeejtő a helyzetetek. Mi történt azóta? Lehet-e alkalmazkodni a háborúhoz?
– Mindenkit sokkolt a háború kitörése, de nyilván nem lehet sokkos állapotban élni egy éven keresztül, tehát valamilyen módon mindenki elkezdett alkalmazkodni, illetve döntéseket hozni: menni vagy maradni, és ha maradni, akkor hogyan folytatni tovább. Bizonyos szempontból tehát normalizálódott az életünk egy része, annak ellenére, hogy objektíve tovább romlott a helyzet. Most már tudjuk egy lépés távolságból szemlélni a dolgokat és azt keresni, hogyan lehet ezt az egészet túlélni.
– Nagyon sok riasztó hírt hallunk élelmiszer- és gyógyszerhiányról, kikapcsolt közművekről, villany-, víz- és gázhiányról. Hogyan lehet ilyen körülmények között az alapvető életet fenntartani?
– Nem minden igaz, ami megjelenik rólunk a sajtóban; élelmiszerhiány most már nincs, és a gyógyszerhiány sem jellemző. Ami tényleg súlyos, az az áramhiány: napi 16-18 órán keresztül nincs áram. Ezzel együtt jár, hogy a fűtés sem megy, nincs internet, és a telefonhálózat is akadozik. Sok helyen nem megfelelő a vízellátás sem. Október óta vannak kikapcsolások, épp a napokban mesélte valaki, hogy nála még nem volt olyan nap, hogy egyszerre lett volna víz és áram… Így például a mosógépet sem lehet bekapcsolni.
Sötétben ülni mindennap, ezt nehezen viselik az emberek. Sokszor például csak éjszaka egy és négy óra között van áram: az édesanyák rákényszerültek, hogy ilyenkor végezzék el a háztartási teendőket, de ez hosszútávon nagyon kimerítő. Olyan embert próbáló helyzetek ezek, amelyekhez valamilyen szinten mégis kénytelenek vagyunk hozzászokni. Amihez viszont nem lehet hozzászokni: a behívások és a halottak. Ez minden alkalommal megrázó.
Azok a férfiak, akik a háború első napján nem mentek el, utána már nem is tudtak, mert azonnal lezárták a határt. Aki nem jutott ki, itt rekedt, de a kényszerbesorozások ilyen mértékére senki sem számított. Sok család számára mindennapos konkrét félelem és rettegés, hogy mikor és hol kapják el az apukát: otthon, a munkahelyén vagy a boltban, vásárlás közben? Ebben a félelemben az is benne van, hogy akit besoroznak, az komoly eséllyel soha többé nem fog élve visszajönni. Kárpátalján már jó ideje mindennap több temetés van, ezt nem lehet megszokni.
– Milyen gyakran van légiriadó?
– Napi rendszerességűek a riadók, de nem lehet előre tudni, hogy aznap lesz-e, és ha igen, akkor mennyi. Akkor van légiriadó, ha valahol elindul egy rakéta. Mi abban reménykedünk, hogy nem nálunk esik le. Szerencsére eddig csak egy rakéta csapódott be Kárpátaljára, ezért is jön ide ilyen sok belső menekült, mert ez most a legbiztonságosabb hely Ukrajnában. Ha megszólalnak a szirénák, azonnal abba kell hagyni a tanítást, bezárnak a boltok, leáll a tömegközlekedés. Sose lehet tudni, hogy ha elindulsz valahova busszal, akkor megérkezel-e.
Nem lehet ügyeket intézni, mert elindulsz, de vagy légiriadó, vagy áramszünet hiúsítja meg a terveidet. Egy munkatársam már háromszor indult el éhgyomri vérvételre, de még egyszer sem sikerült levenni tőle a vért.
– Nagyon nehéz pontos létszámot mondani, mert sokan az ide érkezők közül nem regisztrálnak, attól tartva, hogy megtalálják és besorozzák őket. A telefontársaságok adatai a legmegbízhatóbbak, a cellainformációk szerint most kb. 370 ezer ember van itt, aki korábban máshol használta a telefonját. A háború kitörésekor rengetegen mentek el innen, az ő üres házaikba jönnek sokszor a belső menekültek.
– Az ő ellátásuk mekkora kihívást jelent a Karitásznak?
Az első hónapokban ez óriási feladat volt. Nemcsak az itt letelepedettek, hanem a Kárpátalján átutazó menekültek ellátása is komoly tehernek bizonyult: sokan úgy érkeztek Harkivból, hogy semmit nem tudtak magukkal hozni abból, amilyük otthon volt. Még amit kivittek az állomásra, azt az egy bőröndöt sem engedték felvinni a vonatra. Úgy utaztak 28–30 órát, hogy közben a WC-t sem használhatták. Elképesztő állapotban érkeztek ide családok tömegei. Itt nálunk kaptak szállást, élelmet, tiszta ruhát, és pár nap pihenés után tovább tudtak menni. Milliók mentek át Kárpátalján Nyugat-Európa felé. Sok segélyszervezet és rengeteg magánember vett részt a menekültek ellátásában. A Karitász élete is erről szólt hónapokon át. Minden létező szálláshelyet felhajtottunk, csak mi 1200 ágyon helyeztünk el menekülteket. Élelmiszerrel, ruhával ennél jóval többeket láttunk el, napi több ezer embert élelmeztünk és öltöztettünk fel.
Hogy csökkent-e a kezdetekkor tapasztalható nyomás, amely a segélyszervezetre nehezedett, milyen a viszony a Kárpátaljára menekült ukránokkal, hogy hogyan lehet a sok borzalom közepette is megélni és továbbadni az evangélium örömhírét, és hogyan születhet meg a szívekben mégis a béke, azt az internetes portál oldalán IDE kattintva olvashatják el.
Forrás és fotó: Új Város Online
Magyar Kurír
