Molnár Levente fotóművész egyedi ötletét valósította meg azzal, hogy élő emberek fotózásával jelenítette meg Jézus Krisztus szenvedéstörténetét. A Statio nevet viselő kiállítás kapcsán Bacsa Beáta beszélgetett egykori diákjával, Molnár Leventével. Az írás a szerző mestermunkája a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyamán.
– Mennyire egyedülálló, hogy fotókon jeleníted meg a stációkat? Tudsz még valakiről a fotózás történetében, aki élő emberekkel örökítette volna meg az egyes állomásokat?
– Jézus Krisztus szenvedésének története a legismertebb történet nem csak a Bibliában, de talán az egész világon, ezért rengeteg művészeti feldolgozását ismerjük. A festészet, a szobrászat, a színház- és filmművészet is gyakran választja témájának ezt. A fotográfia világából is ismerünk néhány alkotót, de ilyen tudatosan, ezzel a „használati” céllal a 14 stációt még nem készítették el.
A nagyböjti időszakban és húsvétkor számos egyház és gyülekezet rendez élőszereplős passiójátékokat. Én is rendeztem már ilyet vallásos fiatalokkal és egy roma gyülekezettel is. Az ilyen események fotográfiai megörökítéséről hallottam már, és vannak is dokumentációk fotók és mozgókép formájában.
– Miért ezt a témát választottad?
– Jézus emberként szenvedett, fizikai értelemben. Az élő emberek szereplésével készült fotók az ember-Krisztus szenvedését tükrözik, ezért sem beszélhetünk blaszfémiáról.
Molnár Levente a Budapesti Metropolitan Egyetemen fotográfia alapszakán diplomázott, MA diplomáját a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem szerezte meg. A Statio a diplomamunkája egy része, amely Jézus Krisztus szenvedéstörténetét ábrázolja fotók segítségével.
– A fotókon kívül mi szerepelt a munkádban?
– A BA diplomám szakdolgozatának címe a Fotográfia és az egyházi művészetek kapcsolata volt. A munkában azzal a kérdéssel foglalkoztam, hogy a különböző korok művészeti irányzatai hogyan dolgozzák fel a bibliai témákat, és hogy egy általam készített fénykép hogyan tud „szentté válni”, és így bekerülni egy templom terébe.
– Egy fénykép szentté tud válni? Rendelkezhet szakrális lényeggel?
– Igen. A Statio első kiállításán, Ipolyságon, a helyi plébános szentelt vízzel megáldotta a Statio fotóit.
– Bemutatnád a fotók készítésének körülményeit? Hogyan fogadták a képeken szereplő emberek a felkérést?
– Vallásos fiatalokkal rendeztem meg a 14 állomást. A képek egy fotóstúdióban készültek Budapesten 2019-ben. A háttér fekete, a fények, a színek, a ruhák és az eszközök pedig a barokk festmények hatását hivatottak kelteni. A 14 darab képem 50×70-es méretben lett kinyomtatva, és sötét fa keretbe helyezve. A fiatalok örömmel vállalták a felkérést, persze, a kezdeti munkát mosolyszünetek szakították meg.
– Hogyan valósul meg egy kiállítás?
– Ha nem az Egyház, vagy a galériák által történik a megkeresés, akkor én választom ki az adott helyszínt. Ez a templomok személyes bejárásával történik. Különböző szempontok alapján értékelem, és választom meg az adott épületet, szakrális teret: megközelítés, korstílus, méret, fényviszonyok, nyitva tartás, installálási (képek elhelyezése) lehetőségek, stb. Többnyire az adott templom saját keresztúti képeinek a helyére rakom az enyémet. Persze ehhez kell a pap beleegyezése, és a technikai kivitelezhetőség is. Volt, hogy bronz öntvény keresztúti képeket kellett szerszámokkal leszerelni a falakról, hogy az enyémek a helyükre kerülhessenek, illetve volt, hogy nem engedték meg, hogy a falra kerüljenek a képek, csak állványokra.
– Hol került kiállításra eddig a Statio?
– Több helyen megfordult már, egyelőre vándorkiállításként működik. Kiállították már Prágában, Budapest több templomában, Tihanyban a bencéseknél és több kisebb-nagyobb szlovákiai és magyarországi településen is.
– Ki hogyan fogadta az ötletet? Mennyire nyitott az Egyház a szenvedéstörténet ilyen típusú bemutatására? Milyen volt a kiállítás fogadtatása?
– A fotókkal kapcsolatban szerencsére több volt a pozitív, mint a negatív észrevétel. Viszont a készítés során és utána is ütköztem falakba. Polgári, nagyvárosi szinten nem értették, hogy az Egyháznak miért a „szép” oldalával foglalkozom és nem a jelenkor botrányaival, a hívek részéről pedig azt nem, hogy hogyan lehet élő, létező szereplővel elképzelni vagy helyettesíteni Jézus személyét.
– Mit jelent személyes hited szempontjából a sorozat elkészítése? Változott-e, hiszen a képek megrendezése során, illetve a szakdolgozat írása miatt sokat kellett a szenvedéstörténetet újra és újra elolvasni, átgondolni…
– A szenvedéstörténet tanulmányozása és mélyebb megismerése is nagy hatással volt rám. A könyvek, a festmények és a filmek vizsgálata mellett elengedhetetlen volt a személyes jelenlétem is. Több keresztúti ájtatosságon is részt vettem, melyek gyakorlata közt is fellelhető számos különbség – az egyszerű imádságoktól kezdve egészen a személyes tanúságtételekig. Ez utóbbi szokás nagyon megfogott. A tanúságtevők ugyanis saját jó, vagy rossz élményeiket, tapasztalataikat osztják meg az adott állomás felelevenítésekor. Ez megrendítő és egyben megindító.
– Ha 2000 évvel ezelőtt ott lettél volna, hogyan viselkedsz akkor fotósként? Szokták mondani, ha egy fotós belecsöppen egy katasztrófába, nem véletlenül a segítés jut eszébe, hanem a történet megörökítése.
– Nem is tudom… Nem fértem volna oda a katonák miatt… (Mosolyog.) Ez volt megírva, ha nem történik meg, nincs megváltás.
– Van újabb, hasonlóan eredeti ötleted?
– Az MA diplomamunkámban vallásos romákkal foglalkoztam. 2022 húsvétján létrehoztam velük egy fotósorozatot, mely sokkal mélyebb és látványosabb lett. A roma integrációt segítő terveim szerint saját kultúrájuk megjelenítésével készítettem képeimet, külsős helyszíneken, majd egy élőszereplős passiójátékot is bemutattunk Piliscsabán. A képeken gyerekek, fiatalok, felnőttek és idősek is megjelennek, a nők színes, rojtos szoknyákban, a férfiak ingekben, saját eszközeikkel szerepelnek. Ezek a képek nagyméretű, átlátszó műanyag fóliákra lettek kinyomtatva, melyeket kültéri helyszínen állítottam ki. Fontosnak tartom, hogy az újabb munkám kötődjön bizonyos bibliai témához, s emellett reflektáljon valamilyen társadalmi problémára is.
Szerző: Bacsa Beáta
A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-képzésének hallgatója.
Fotó: Molnár Levente
Magyar Kurír
