Az alábbiakban egy sor személyes tapasztalatból származó gyakorlati tanácsot osztok meg veletek. Tudatosan vállalom a félreérthetőség veszélyét és ódiumát, hogy hangsúlyozzam az együttérzés, illetve az empátia mindeddig általában elhanyagolt erényének fontosságát a misszionáriusi léthelyzetben.
Ezek a tanácsok nemcsak Afrikában működhetnek, ne feledd, már a szomszédod is egy „más világ”!
Hogyan válhatunk egy idegen kultúrában „elfogadható vendégekké”? Hogyan lehetünk „empatikus misszionáriusok”? A felsorolt javaslatok és indítványok bevallottan praktikus – pszichológiai illetve pedagógiai – jellegűek s e tekintetben néhol talán (bevallottan) egyoldalúak is. Esetenként az a benyomásunk támadhat, hogy háttérbe szorul az evangélium minden körülmények közötti hirdetésének követelménye („állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan” – 2Tim 4,2), valamint az a túlnyomórészt nyugati szemlélet, amely a gyakorlati-praktikus vonatkozásához képest, túlhangsúlyozza a kereszténység doktrinális „igazság” mozzanatát (vö. Jn 14,6). De amint írtam: vállalom, hogy félreérthető legyek.
Mit ne tegyél:
1. Ne kritizálj!
Minden kultúrában vannak olyan elemek – a „keresztény kultúrákban” is – amelyek összeegyeztethetetlenek a Jézus Krisztusba és evangéliumába vetett hittel. Néhány afrikai tradícióban az albínókat és az ikreket születés után azonnal megölik; a nyugati kultúra pedig hajlamos mindent a fogyasztás fokozásának alárendelni – alkalmasint pl. a nők testét is reklámozásra felhasználva.
Igencsak megterhelő, kellemetlen és zavaró dolog olyasvalakivel együtt élni, aki úgymond „mindent jobban tud” és lépten-nyomon kritikai megjegyzéseket tesz. A konyha, a folklór, a közlekedési szokások és a Volksgeist számtalan más kulturális kifejeződési formája minden civilizációban nagymértékben különbözik egymástól; jobban járunk tehát, ha misszionáriusként is megtanulunk kiengesztelődni azokkal. Az állandó kritikus megjegyzések mögött nagyon gyakran belső bizonytalanság, kontrolligény és rejtett agresszió húzódik meg.
2. Kerüld az összehasonlítást és az ítélkezést!
Azok, akik jobb körülményekhez szoktak, hajlamosak összehasonlítani a korábbi tapasztalatikat a jelenlegi helyzetükkel. Egy ilyenfajta összehasonlításból a vendéglátó kultúra ritkán jön ki jól; és erre minduntalan emlékeztetni képviselőit: zavarba ejtő és hosszú távon kellemetlen emléket hagy a kultúrközi találkozás résztvevőiben. Jobb választásnak tűnik a misszionárius részéről, ha mindent úgy fogad el, mint ami része az új világgal való találkozás tapasztalatának, és megpróbál a szó teljes értelmében „megérkezni” abba. Törekszik arra, hogy nem vesse el, ne kritizálja, és ne szégyeníti meg a másik embert azáltal, hogy megítéli ill. leszólja annak társadalmi környezetét, szokásait és vallását. (Persze az ítélkezés-mentesség még nem jelent preferencia-mentességet, mert ez lehetetlen elvárás volna!)
3. Ne mondd: „Olyannak kellene lennetek, mint mi vagyunk”!
Nem szabad engedni annak a kísértésnek, hogy meg akarjuk változtatni, saját képünkre és hasonlatosságunkra akarjuk formálni vendéglátóikat (valamint azok kultúráját és vallását). Úgyis szükségképpen meg fognak változni a találkozás dinamikája szerint (és ugyanebben a folyamatban a kultúrájuk és vallásuk is átalakul majd!); amiként mi magunk is megváltozunk – ám sohasem fognak megfelelni a mi összes és előzetes elvárásainknak. És ez nem is lehet cél!
Ha előre gyártott fogalmaink kalodájába próbáljuk zárni őket, biztosan elvétjük a hőn óhajtott célt, Jézus Krisztus hitének szívükbe való átplántálását.
4. Ne különülj el, és engedd el a teljesítménykényszert!
Némely misszionárius – különösen a nyugati iskolázottságúak – ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy látható eredményeket érjen el. Ha foglya a teljesítménykényszernek, olyannyira saját céljainak elérésére koncentrál, hogy úgy tűnhet számára, azok mindennél fontosabbak. Csakhogy ezen az úton az embereket egyre inkább csak a hasznosságuk alapján fogja értékelni.
Misszionáriusként nem a megkereszteltek száma vagy a karitatív munka hatékonysága minősít bennünket! Ennél sokkal fontosabb, hogy a misszionárius megossza életét azokkal, akikkel sorsközösséget vállalt, és akik igen gyakran – ha tehetik – nagyvonalú vendéglátóként megosztják vele mindennapi kenyerüket (vagy rizsüket), amikor kultúrájukba és otthonukba érkező vendégként elfogadják. Ha teljesítménykényszerünk nyomása alatt vagyunk, hosszú távon képtelenekké válunk valóban érzékelni felebarátainkat.
Ha azonban képesek vagyunk bizonyos mértékig „egynek lenni közülük”, akkor végül megszerezhetjük a jogot és lehetőséget, hogy valóban a szívükre beszéljünk. Csakis így válunk egymás számára kölcsönösen érthetőkké. Mi több, ez az egyetlen útja annak is, hogy tiszteletet és elismerést sugározzunk feléjük, azaz az evangélium szellemét. Ez hatékonyságunk valódi mértéke.
Pozitív követelmények:
5. Tanuld meg a nyelvet!
A misszionárius egyik legelső prioritásának kell lennie, hogy elsajátítsa a helyi nyelvet. Enélkül senki sem juthat közel egy nép szívéhez. Aki erőfeszítéseket tesz egy „kis nyelv” – vendéglátói anyanyelvének – megtanulására, azonnal meleg fogadtatásra, szimpátiára és elismerésre talál. Az emberek a misszionárius nyelvtanulást illető erőfeszítéseit ösztönösen is a tisztelet, az elfogadás, az alkalmazkodási készség, azaz az empátia beszédes jelének tekintik.
6. Inkább hallgass, mint kérdezz!
Az első években (vagy évtizedekben) a misszionáriusok inkább arra vannak meghívva, hogy csendben maradjanak és meghallgassanak másokat. Ez egyfajta érlelődési időszak. Mint ahogy a magnak el kell halnia, hogy bőséges termést hozzon, egy empatikus és együtt érző misszionáriusnak is meg kell tapasztalnia helyzetének nehézségét, magányának teljes súlyát. Nehéz kitartani ilyen helyzetben: a visszautasítás és elszigeteltség nagyon megterhelő lehet; mégis úgy tűnik, hogy ez a jövőbeli gyümölcsök megérlelődésének leginkább nélkülözhetetlen feltétele. Hosszú távon a csendes figyelem segít leginkább ahhoz, hogy részt tudjunk venni az emberek mindennapi életében és képesek legyünk tapasztalatot szerezni róla. Nem az tud meg a legtöbbet, aki kérdez, hanem az, aki képes jobban jelen lenni, intenzívebben odafigyelni.
Kérdezni nem bűn, azonban fontos észben tartani, hogy a kérdező befolyásolja a válaszadót, és módosítja a köztük zajló interakció irányát, így lényegesen beavatkozik az élet és a kommunikáció természetes folyamatába.
7. Inkább kérdezz, mint beszélj!
A nyugati képzettségű misszionáriusok arra hajlanak, hogy alulértékeljék a figyelmes és csendes jelenlétet. A „csendes életünkkel történő tanúságtétel” rendkívül nehéz számukra, hiszen képzésüknek köszönhetően alig tartják hivatásukkal összeegyeztethetőnek azt, hogy – legalább időlegesen – eltekintsenek Jézus Krisztus személyének és örömhírének verbális és kifejezett hirdetésétől.
Pedig ez a csendes tanúságtétel mélyen Isten tapasztalatában gyökerezik, és a legszorosabban összefügg az üdvözítő által vállalt lemondással, ragaszkodásmentességgel, alázatossággal, egyszerűséggel és csenddel. Adott esetben mindennél beszédesebb jele lehet az ő (és mások) szeretetének, az iránta (és mások iránt) érzett együttérzésnek, és az ő (és övéi) igazságához való ragaszkodásnak. Ez a csendes jelenlét feltűnésmentes, hatékony és meggyőző lehet a teljes evangelizáció útján. Charles de Foucault és Assisi Szent Ferenc példája sokatmondó; Ferencé, aki gyakran hangoztatta: „Szüntelenül hirdesd az evangéliumot – és ha kell, használj szavakat!”
8. Imádkozz a nyitottság ajándékáért!
A valóság – legalábbis részben – társadalmi konstrukció terméke. Nincs két olyan társadalom, amelyben a világot egyformán „határoznák meg”. Tény azonban, hogy mindannyian magától értetődőnek vesszük az általunk megtanult valóságot, és úgy tekintjük, mint ami az egyedüliként vagy leginkább „valódi.” Talán lehet azt természetesnek tekinteni, hogy olykor viccelünk és esetleg lekicsinylően is beszélünk mások világáról, az általuk meghatározott valóságról; amiként az nemegyszer megtörténik olyan utazókkal, akik idegen világokról számolnak be, vagy távoli vidékekről térnek vissza. De amikor – mai misszionáriusként – elhagyjuk a saját világunk komfortját, vállalva a kockázatot, hogy átmerészkedjünk egy másik világba, akkor a különbségek nem képezhetik többé vicc tárgyát! Ha ebben a helyzetben elmulasztunk együtt érezni az ott élőkkel, akkor nem vesszük komolyan a másik embert, sőt kifejezetten sértő magatartást tanúsítunk iránta, ami hosszú távon küldetésünket is kompromittálja és céljainkkal ellentétes eredményekre vezet.
Arra ugyan nem vagyunk képesek, hogy önerőből átváltoztassuk magunkat együtt érző és nyitott szellemű misszionáriusokká, de arra bízvást vágyakozhatunk, hogy felkészültek legyünk Krisztus kegyelmének a befogadására, Csakis ő képes ugyanis átformálni a szívünket. Ezért vagyunk meghívva arra, hogy napi rendszerességgel hosszabb időt töltsünk imádságban, amely során – egyebek között – kérjük a nyitottság kegyelmét olyan emberek iránt is, akik más kultúrába tartoznak és más vallást követnek; s amíg maga Isten nem kezd alakítani, törekedhetünk az önfegyelem erényére is.
9. Légy kész tanulni a különbségekből!
Egy nyugat-afrikai keresztény közösség szükségképpen más módon fogja megtestesíteni a keresztény hitét és életgyakorlatát, mint egy észak-amerikai, vagy egy amazóniai, egy fülöp-szigeteki, vagy egy európai egyházközség. A kulturális különbözőség az emberi közösség jellemzője, ezért vallási életünk is akkor és csakis akkor lehet hiteles, ha annak kifejeződései formáiban is megjelenik.
Istennek – a teremtéstan megalapozott feltételezése szerint – mintha kedve telnék a sokféleségben. Nyilvánvalóan szereti az egységet is, de nem addig a pontig, hogy végül megsemmisítse a sokszínűséget. Hogyha hagyjuk a másikat annak lenni, aki, ha vállaljuk a kockázatot, hogy kapcsolatba lépjünk vele valódi másságában, abban a reményben, hogy tisztelhetjük és tanulhatunk tőle, akkor az idegen ember kultúrája és vallása is új belátások, új kihívások forrása lesz számunkra. Ilyen módon jobban fel leszünk készülve arra, hogy hozzájáruljunk az igazság kereséséhez, az igazságosság előmozdításhoz, a megbocsátás munkálásához, valamint egy harmonikusabb világrend építéséhez.
Lelki követelményeket:
10. Próbáld zárójelbe tenni elvárásaidat!
Csak akkor történik valódi kommunikáció, ha megvan a bátorságunk a valódi emberekkel való valódi találkozásra; azaz ha nem csak saját fantazmáinkkal és előzetes elképzeléseinkkel konfrontálódunk. A valóság mindig érdekesebb!
11. Hozz másokat „hatalmi helyzetbe” (empowerment) és emeld tudatosságuk szintjét (raise consciousness)!
A misszionáriusoknak gyakran több anyagi és pénzügyi forrás áll rendelkezésükre, mint vendéglátóiknak, ezért az ő lelki felelősségükhöz tartozik, hogy igyekezzenek „hatalmi helyzetbe” hozni vendéglátóikat, hogy ők maguk is növelni tudják lelki, politikai, társadalmi és gazdasági erejüket, mind az egyének, mind pedig a közösségek szintjén. Ez a folyamat valójában azzal kezdődik, hogy elismerjük, bátorítjuk, és „hatalmi helyzetbe” hozzuk az embereket tulajdon képességeikbe vetett önbizalmukat illetően, vagyis tudatosságukat erősítjük.
A „hatalmi helyzetbe hozás” kifejezés a különböző csoportok olyan tagjaival szembeni felelősségünkre utal, akik társadalmi diszkrimináció miatt (faji, nemzeti stb.) általában ki vannak zárva a döntéshozói folyamatokból.
12. Barátkozz, és törekedj a harmóniára az emberekkel és környezetükkel!
A keresztény missziológia történelmi hagyományának tanúságtétele alapján – különösen is a Matteo Ricci (1552-1610) által vezetett kínai misszió következményeit levonva – alig van valami, ami hatékonyabb volna az evangelizálás területén a barátságok ápolásánál. Egy folyamatos baráti kapcsolat légkörében az ember szabadon képes vitatni mind személyes, mind pedig „világnézeti jellegű” kérdéseket, és ez lehetővé teszi, hogy a felek szabadon kicseréljék véleményüket és megosszák értékeiket.
Mindig gyümölcsöző és megnyugtató olyan emberek között lenni, akik megelégedettséget, bizalmat és biztonságot sugároznak, akiknek van szemük a jó dolgok elismerésére. A személyes és emberi szinten zajló beszélgetésben a misszionáriusnak a harmóniát kell keresnie, ezzel is előmozdítva az elfogadás és megértés légkörét. Amellett, hogy kellemesebb, a pozitív hozzáállás sokkal meggyőzőbb is.
13. Hirdesd az evangéliumot, és tedd prófétai módon!
Ha immár minden fenti követelmény teljesült, nincs más hátra, minthogy hirdessük az evangéliumot! Ekkor, és csakis ekkor van jogunk előállni vele. Ha bizonyos mozzanatok világosan ellentmondanak az alapvető emberi és evangéliumi értékeknek, akkor az evangéliumhoz való hűség azt követeli, hogy a misszionárius felálljon, és világosan elítéljen bizonyos konkrét jelenségeket. Ebben az esetben prófétai cselekvésre vagyunk meghívva – még akkor is, ha ebből kárunk származik, ha ez veszélyes, vagy esetleg az életünkbe is kerülhet! A náci Németországban, vagy a ruandai etnikai konfliktus idején nem volt helye alkunak.
A legempatikusabb misszionáriusok sem feledkezhetnek meg a prófétaság követelményéről. Matteo Ricci élesen elítélte kínai barátai erkölcstelen gyakorlatát, akik házasságon kívüli kapcsolatokat tartottak fenn. Az empátia ezekben az esetekben annyit jelent, hogy azokat a konkrét cselekedeteket utasítjuk vissza és bélyegezzük meg, amelyeket az emberek annak ellenére gyakorolnak, hogy az evangélium elítéli azokat – és sohasem magukat az embereket. Az ellenségszeretet parancsa révén arra vagyunk meghívva, hogy együtt érezzünk (szimpatizáljunk és empatizáljunk) a fizikai és szellemi (kulturális vagy vallási) ellenségeinkkel is, komolyan szem előtt tartva emberi méltóságukat.
14. Fogadd el, hogy idegen maradsz – örökre!
Európa számos pontján (a kelet-közép-európai térségben talán különösen is jellemzően) a falvakba betelepültekre akár harminc év után is idegenként tekintenek („gyüttmentek”). Miért ne engedhetnénk meg ugyanezt más égtájak lakóinak? A gyakran más kultúrába – és eltérő rasszba – tartozó misszionárius aligha várhatja el, hogy azonnal és készségesen asszimilálja őt a vendéglátó népesség. Mégis, az inkulturáció legalább bizonyos foka nélkül nem jöhetne létre a törekvések és értékek cseréje. Talán két-három nemzedék múlva – ha az örömhírt kulturálisan érzékenyen és empatikusan hirdették számukra – a helyi keresztények otthonosan érzik majd magukat kereszténységükben, fokozatosan kialakul annak csak rájuk jellemző formája, s Jézus Krisztusba vetett hitük immár szorosan és szervesen tartozik majd hozzá új önazonosságukhoz.
Szerkesztő: Kóczián Mária
Kép: http://stephaniegates.blogspot.hu/2007/09/texas-bsm-stuff.html
