Szilvay Gergő újságíró, a PPKE doktorandusza, A Szív egyik állandó szerzője, aki a Szentjánosbogár Közösséghez is kötődik, a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként közel kilenc hónapot dolgozott a New York-i Magyar Házban. Ott szerzett tapasztalatairól így számolt be:
– Milyen feladataid voltak?
– Nagyon sokoldalú volt a munkám. Ki tudtam próbálni új területeket is. Jó volt kirobbanni az újságírás, a tanulás világából és a monitor elől. A New York-i Magyar Házba delegáltak, ahol Nagy Ildikó, a Ház igazgatója volt a mentorom, és leginkább az ott működő, Ildikó által vezetett Délibáb Néptáncegyüttessel foglalkoztam, nagyjából tizenöt emberrel. A Magyar Házban működik az Arany János Magyar Iskola, itt szintén tanítottunk néptáncot. Szerkesztettem a ház honlapját, rendezvények, táncház, filmvetítések lebonyolításában vettem részt. Voltak egészen gyakorlati dolgok is, mint a terem berendezése a rendezvények előtt, ásványvizet árultam a szünetben, utána elpakoltunk. A legbüszkébb azonban az Ildikóval és Bánhalmi Norbert fotóssal közösen készített 1956-os életút-interjúinkra vagyok, amelyekből kiállítást rendeztünk október 23-án. Nagy munka volt, reméljük, kötet is lesz belőle. Illetve volt alkalmam előadni a táncház-mozgalomról a Columbia Egyetemen májusban, egy nemzetközi konferencián, az se utolsó. Valamint hívtak minket fellépni Washingtonba, Dallas mellé és Daytona Beachre is, így össze tudtuk kötni a kellemest a hasznossal.
– Kivel dolgoztál?
– Egyrészt a mentorommal, Ildikóval, másrészt a Magyar Ház önkénteseivel. A Magyar Háznak a vezetőn és az ösztöndíjas munkatárson kívül nincsenek állandó alkalmazottai. És rendszeresen voltak közös rendezvényeink a főkonzulátussal vagy a Balassi Intézettel, így velük is együtt dolgoztunk.
– Milyen a Magyar Ház? Hogyan képzeljük el?
– Egy kisebb épület a 82. utcában, Manhattanben, az egykori magyar negyedben. Az intézményt a hatvanas években alapította három szervezet, egy irodája van, egy díszterme, ahol a rendezvények vannak, egy kis előtér, amely egyben kiállítótér is, ott van a Hagyományok Házával együtt felállított, négy vitrinből álló mini népi kiállítás.
– Ezek szerint főleg magyarokkal voltál ott is.
– Így van, bár a Délibábban van néhány amerikai is.
– Ez elég jelentős szűrő volt, nem?
– Igen, valahol egy kis Magyarország és kis Erdély, mert akikkel találkoztam, többségükben erdélyiek voltak.
– Milyennek láttad a helyzetüket a metropolisz világában?
– Elég hamar kiderült, hogy ott sincs kolbászból a kerítés. Sok magyar ott sem él jobban, mint itt. Nehéz megkapaszkodni. Persze komoly törésvonalat jelent, hogy legálisan vagy illegálisan van ott valaki. Előbbiek szignifikánsan jobb helyzetben vannak. New York egy gyűjtőhely. Aki elhatározza, hogy az Egyesült Államokba megy, ott landol, aztán sokan ott is maradnak.
– Mennyire élő a magyar közösség New Yorkban?
– A vidéki városokban, kisebb településeken sok, pezsgő életű magyar közösség működik, amelyek gyakran összejönnek, programokat szerveznek. A New York-i Magyar Ház vonzáskörzete kb. 200 km. A magyar negyedből már a hetvenes években kikoptak a magyarok, aki a Házba jön, még a városban is akár másfél-két órát metrózik, mire odaér. Aki a városon kívül lakik, az ugyanennyit autózik. Elméletileg tízezer magyar él New Yorkban, de eléggé elszórva. Ennek a töredéke jár a Magyar Házba. Az egyházaknak vannak erős közösségei, főleg a reformátusoknak és a baptistáknak. A KCSP-sek rendszerint találkoznak azzal a problémával, hogy a magyar közösségekből hiányoznak a fiatalok. Fiatal családosok vannak, aztán középkorúak és idősek. A másod-harmadgenerációs, illetve frissen kiérkezett húszas-harmincasok azonban nagyon nehezen szólíthatók meg, már ha egyáltalán rájuk találsz.
– Amíg te ott voltál, nagyjából hányan fordultak meg a Magyar Házban?
– Fogalmam sincs, rengetegen. A különféle rendezvénytípusoknak megvan a behatárolható közönsége, így talán párszáz főre tehető a Ház „törzsközönsége”. De rajtuk kívül is sokan megfordulnak ott alkalmilag. Az Arany János Iskolába kb. 60 gyerek jár, természetesen találkoztam a szüleikkel. Ezen kívül az önkéntesek azok, akik szorosabban kötődnek a Házhoz, vagy akik gyakran járnak, mint a Délibáb tagjai. Szorosabb kapcsolatban tehát talán olyan harminc emberrel lehettem.
A teljes interjú a Talita Magazinban jelent meg.
Fotó: Zsugonits Gábor
