Miért nem vagyok keresztény?

Nehéz megítélni, mire ment volna a keresztény gondolkodás azok nélkül a rendszeresen felbukkanó külső és belső bírálatok nélkül, amelyekre reagálva számos kérdést behatóbban tisztázni tudott. Ahogyan a közelmúlt egyik keresztény gondolkodója fogalmaz: a szökőkút vize annál magasabbra lendül, minél erősebb nyomás éri, s a legnagyszerűbb teológiai gondolatmenetek rendszerint akkor születtek, amikor komoly nyomással kellett számot vetniük.

A kilencvenes években a vallásfilozófusok és a vallási apologéták gyakran arra panaszkodtak, hogy már nincs kivel szemben megvédeniük a vallás jelenségét, mivel már senki sem veszi a fáradságot ahhoz, hogy érdemben támadja. Az ezredforduló után az úgynevezett új ateizmusokkal visszatért ugyan a kereszténységet bíráló magatartás, de a kritikák többnyire dilettáns és semmitmondó megállapításokban fulladtak ki. Ráadásul korunk a „vallásbarát istennélküliség” (Johann Baptist Metz) kora, amelyben hallatlan mértékű érdeklődés figyelhető meg a vallási jelenségek széles palettája iránt, miközben a keresztény isteneszme és istenkép már színtelennek és érdektelennek tűnik. Ki fog akkor még elég komolyan venni minket ahhoz, hogy részletesen kifejtse a velünk kapcsolatos fenntartásait – kérdezhetnénk a mai keresztények…

Ilyen körülmények között az ember óhatatlanul felkapja a fejét, ha egy tekintélyesnek számító szerző Miért nem vagyok keresztény címmel ad ki könyvet (ugyanezzel a címmel tartotta amúgy híres előadását 1927-ben Bertrand Russel). Flasch-tól származik a ma elérhető legjobb középkori filozófiatörténet, s Ágostonról, Eckhart mesterről és Nicolaus Cusanusról írt könyvei széles körben olvasottak. Ráadásul Flasch siet leszögezni: nem az egyházak erkölcsi állapota, nem a kereszténység jól ismert történelmi visszásságai, és még csak nem is saját élettörténetének tapasztalatai késztetik bírálatra, hanem kizárólag elvi, gondolati, tanbeli szempontok. És nem is általánosságban a vallás vagy az isteneszme áll kritikájának célpontjában, hanem konkrétan maga a kereszténység, teljes tanfejlődésével együtt.

Ezek után nem meglepő, hogy Flasch elsősorban történelmi nézőpontot alakít ki, s közérthető megfogalmazással, egyszerű, rövid mondatokkal az Újszövetségtől Karl Rahnerig ívelő évszázadok szellemi meggyőződéseit veszi sorra. Sok szerzőt ismer, s bár leginkább Szent Ágoston és Szent Tamás jut szóhoz a könyv lapjain, a nagy zsinatok dokumentumai és hitvallási szövegek ugyanúgy figyelemben részesülnek, mint a múlt század nagy teológusai.

Kurt Flasch kifogásai nagy vonalakban két csoportba oszthatók. Egyrészt a bibliai szövegek okoznak nehézséget számára, másrészt a kereszténység hagyományos tantételei, főként azok, amelyek a középkortól nagyjából a 20. század elejéig számítottak magától értetődőnek.

Ami a bibliai szövegeket illeti, éppannyira tiszteletreméltó, mint amennyire problémás, hogy Flasch rendkívül komolyan veszi a szövegek szövegszerűségét: egységes beszámolókat, ellentmondásmentes történeteket, érthető megfogalmazásokat és meggyőző összképet vár attól, amit az Ószövetség és az Újszövetség kínál. Természetesen nincs nehéz dolga, amikor kifogásokat emel az egymásnak ellentmondó beszámolókkal és a nehezen elfogadható szakaszokkal kapcsolatban. Különös nehézséget okoznak számára a feltámadás körüli eseményekről szóló passzusok. Mivel álláspontja szerint magáról Jézus feltámadásáról, a feltámadás eseményéről semmit sem tudunk, óhatatlanul az idevágó szövegekre vagyunk utalva. A beszámolók viszont (Pál megjegyzései és az evangéliumok elbeszélései) teljesen széttartóak, hívja fel a figyelmet, ráadásul az időben előrehaladva egyre több materiális elemet és csodás mozzanatot tartalmaznak, s ily módon pontosan tükrözik az ókori legendaképződés törvényszerűségeit. Flasch jellemző végkövetkeztetése szerint „lehet, hogy Jézus valóban feltámadt, csak éppen a források alapján nem lehet tudni”. Arra a kérdésre tehát, hangsúlyozza, hogy történetileg megállapítható tény-e a feltámadás, nem lehet válaszolni.

Ugyanilyen történeti ítélet sújtja az ószövetségi szövegek jelentős részét. A szövegekben megfigyelhető egyenetlenségek és ellentmondások, az ószövetségi vérfürdők, kegyetlenségek, bizarr események, mágikus elképzelések Flasch szemében egyszerűen elfogadhatatlanná teszik az Ószövetség igazságtartalmát. Különösképpen felháborítónak tartja, hogy a keresztény gondolkodás mintha önkényesen válogatna a szövegek közül, s csak azt használná fel belőlük, amire éppen szüksége van. Isten nevének kinyilatkoztatásával (Kiv 3,14) kapcsolatban például megjegyzi, hogy a teológia csak a vallás és a filozófia összekapcsolásának igazolására használja fel a híres szakaszt, a szövegkörnyezetben szereplő mitikus, legendás, meseszerű elemekről viszont nem vesz tudomást. És ahogyan a kereszténység eltekint a héber Biblia mitikus tényezőinek problémájától, úgy a szeszélyes, bosszúszomjas és vért kívánó Istent bemutató ószövetségi szövegekről is felelőtlenül állítja, hogy teljes egészükben helyet kapnak az evangélium üzenetében. A legutóbbi zsinatnak ezzel az álláspontjával szembesülve Flasch csak egyetlen következtetés levonását tartja lehetségesnek: nem tud keresztény lenni, ha kötelező érvényűnek kell tartania az Ószövetséget; és még kevésbé tud, ha a legfontosabb eseménnyel, Jézus feltámadásával kapcsolatban nem támaszkodhat egységes és koherens beszámolókra.

A mindent ízekre szedő Flasch ítélőszéke előtt az alapvető keresztény meggyőződések sem járnak jobban. Főként öt területre terjednek ki a bírálatai: az isteneszmére, a világról alkotott elképzelésekre, a megváltásról szóló tanításra, a keresztény etikára, s végül a lélek és a túlvilági élet tanára. Legyen szó akár Isten létének bizonyíthatóságáról, akár a lélek eszméjéről, akár a rossz problémájáról, mindenütt annak kimutatásán fáradozik, hogy a hagyományos keresztény nézetek bevettnek számító ókori elgondolások talaján jöttek létre. Az istenbizonyítások az ókori világképre támaszkodnak, a lélek eszméje az ókor dualista emberképére, a rosszal kapcsolatban adott megoldások pedig a kozmikus harmóniát feltételező antik látásmódra. A gond csak az, hogy időközben az ókori világkép és az ókori gondolkodásformák elvesztették meggyőző erejüket – a rájuk támaszkodó keresztény meggyőződések viszont szinte változatlanul életben maradtak. Flasch ezzel magyarázza, hogy a 19. század második felétől napjainkig egyre általánosabbá vált az a keresztény retorika, amely a hit bátorságát, kalandszerűségét és a hithez szükséges „ugrás” megtételét hangsúlyozza: ha a hit nem lel többé támaszra az uralkodó világképben, szükségképpen a racionalitástól mentes magatartásformaként kell bemutatnia magát. A filológus és filozófus Flasch viszont nem tud keresztény lenni, ha idejétmúlt világképet vagy az annak helyébe lépő irracionális bátorságot kínálják számára.

A kereszténység nehezen érthető és nehezen elfogadható elvei közé sorolja Flasch a megváltás gondolatát, amelynek beható figyelmet szentel. Részletesen áttekinti azt a folyamatot, amelynek során kialakult a megváltást „kiváltásnak” és „kivásárlásnak” tekintő felfogás, miszerint Jézus kereszthalála kiváltotta az emberiséget a gonosz és a bűn hatalmából. Csakhogy, teszi fel a kérdést Flasch, nem világos, hogy ennek az üzleti tranzakciónak ki a kedvezményezettje. Kinek kell megfizetni a váltságdíjat? A sátánnak, ahogyan a 3. századtól gondolták, vagy Istennek, ahogyan a 12. század óta szokás gondolni? Ha a második megoldás mellett tesszük le a voksunkat, s elfogadjuk Jézus istenségét, nem jutunk-e arra, hogy Isten önmagának adott elégtételt? És egyébként is: „csak a kereszthalál eredményezi a kiengesztelődést? Megváltozik Isten Jézus halálának hatására? Valami új következett be a belső világában? Ha másként tekint ránk, miután a bárány elvette a világ bűneit, akkor változás következett be a változhatatlanban.” Ezen túlmenően is különös nehézséget okoznak Flaschnak azok az újszövetségi szakaszok, melyek szerint a bűnt elkövetők az ördögtől valók vagy egyes zsidónak az ördög az atyjuk.

A véres áldozatot követelő Istennel és az emberiség bizonyos részét az ördöghöz kapcsoló felfogással szembesülve Flasch csak egyetlen következtetés levonására lát lehetőséget: így nem tud keresztény lenni.

Nem lényegtelen, de mégiscsak olcsó dolog lenne néhány szóban válaszkísérletre vállalkozni egy olyan szerző fejtegetéseivel kapcsolatban, aki hat évtizedet töltött el a keresztény hagyomány intenzív tanulmányozásával. Flasch bírálatai (minden egyoldalúságukkal, szarkasztikus élükkel, szelektív jellegükkel és félreértéseikkel együtt is) elsősorban talán arra hívják fel a figyelmet, hogy az általános keresztény igehirdetés és az általános keresztény tudat valószínűleg nem ad érthető és világos képet a legfontosabb vallási tartalmakról. Ki tudja pontosan megfogalmazni, hogy mi a szerepe és a jelentősége az egész Ószövetségnek, amelyet rendszeresen hall és olvas? Ki tudja pontosan megmondani, hogy mit jelent a megváltás és mi történt a kereszten? Aki nem éri be a klisékkel, és szembenéz azzal, hogy csak a két említett kérdésről is mennyi vita zajlik jelenleg keresztény körökben, az talán tud némi megértést tanúsítani azzal szemben, aki úgy véli, hogy intellektuális okokból nem tud keresztény lenni. A nyomás ezúttal is rendelkezésre áll – szökőkútnak viszont egyelőre nincsen jele…

(Kurt Flasch: Warum ich kein Christ bin. Bericht und Argumentation. Beck, München, 2014, 280 oldal)

Szerkesztő: Kóczián Mária