Még egy esély Istennek

A Szív húsvéti száma Kételyek és remények alcímmel jelent meg. „Rideg és erőszakos lenne az a vallás, amelyben a kételynek nem jutna hely. És nem illene a gondolkodó, kérdező, összefüggéseket kereső emberhez.” – Lukács János Beköszöntőjét idézzük:

 

Idővel megbarátkoztam a kétellyel. Amikor először ért utol, még fojtogatónak tűnt, magányossá tett és idegenné ebben a világban. Több oldalról támadott egyszerre. Egyetemre jártam akkoriban, és váratlanul ért, ahogy elvesztettem a lelkesedést választott szakom iránt. De még fájóbb volt, hogy hitemet – vagy amit addig annak gondoltam – szintén kikezdte a kételkedés. Van-e Isten? Vagy talán csak róla szóló gondolatok vannak, amelyeket a környezetemből átvettem én is? Mások számára értékes együttlétek, imák üresen kongtak számomra. Minél inkább kerestem a választ, annál kevésbé találtam.

Végül a szerencsés véletlen szólt közbe, legalábbis akkoriban véletlennek tudtam nevezni. Egy Bárka közösségről szóló filmet láttam. Hosszú, felkavaró képsorok mutatták az értelmileg sérült és testileg is eltorzult, önálló életre képtelen embereket. Aztán egyszerre egy vidám fiatalember szólalt meg: egyetemistaként csak sokasodtak a megválaszolatlan kérdései, míg a Jean Vanier által alapított közösségben, a sérültekkel megosztva életét, végül válaszokra talált. Hitetlenkedve és elég cinikusan hallgattam. De néhány nap múlva váratlan elhatározásom támadt. Adok Istennek még egy esélyt. Ha valóban ki tud hozni valami jót ezeknek az embereknek az életéből, akkor elhiszem, hogy létezik. Néhány hét múlva már újdonsült önkéntesként ismerkedtem az egyik Bárka ház lakóival. Az ott töltött év mindennapos, reggeltől estig tartó feladatai, visszatérő ünnepei és váratlan barátságai kezdték alakítani huszonegy éves értelmemet és szívemet. Annyi dolgom lett, hogy kétkedő gondolataimra sem időm, sem erőm nem maradt. De ez már egy másik történet, egy sokkal derűsebb útkeresés kezdete. A mindent felforgató nagy kétely feloszlott, mint a hajnali pára az első napsugarak melegétől.

Azóta megbarátkoztam a kétellyel. Leginkább másokkal együtt érezve találkoztam vele. Hol a helyem az életben? Nem rontottam-e el valamit helyrehozhatatlanul? Meggyógyulok-e? Megtalálom-e a társamat, akivel boldog lehetek? Lesz-e gyümölcse erőfeszítéseimnek? Ezt akarja-e Isten? A kérdések kínzók, egyszeriben nem megválaszolhatók, viszont kiszabadítanak a napi kis aggodalmak hálójából, és a nagyobb kérdések felé terelnek, amelyek már érdemesek a figyelemre. A kétkedő már a hit, a bizalom árnyékába került. Megszabadult biztosnak tűnő, de már élettelen nézeteitől és ítéleteitől, amelyekre addig szinte Isten pótlékaként támaszkodott.

Rideg és erőszakos lenne az a vallás, amelyben a kételynek nem jutna hely. És nem illene a gondolkodó, kérdező, összefüggéseket kereső emberhez. Húsvéti számunk írásain ezért fut végig az evangéliumok szövetének ez a ritkábban figyelmet kapó fonala, a kétely. Hogyan fog ez megtörténni, ha férfit nem ismerek? Jöhet-e valami jó Názáretből? Nem József fia ez? Kemény beszéd, ki hallgatja?! Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem… én nem hiszem! – Kérdéseink és kételyeink, ha magunkra maradunk velük, hínárként húznak le. Ha felszínre engedjük őket és az Úrhoz szállhatnak, már hívják is a választ: „Békesség nektek.” És akkor mi is megtaláljuk a választ: „Én Uram, én Istenem!”