Gondolatok a magyarszéki kármelközösség ünnepi szentmiséjén
A növekedést Isten adja – még akarnunk sem kell, csak hittel vele lenni, rábízni magunkat, de tényleg vele lenni és tényleg teljes bizalommal rábízva magunkat.
Mária istenanyaságának ünnepe nem egy múltbéli eseményre emlékezés csupán, nem egyszerűen Istennek a múltban történt titokteljes tettét ünnepeljük.
Istennek nincs múltja, csak jelene van. Szeretete akkora, hogy nem fér bele múlt és jövő. Csak jelene van, s ebben a jelenben vannak jelen mindenek, rég megholtak s csak ezután születők, ősrobbanás, fekete lyukak, majdan kinyíló galaxisok, minden.
Mit jelent, hogy az istenanyaságban Isten titkát saját életünk isteni titkaként ünnepeljük?
Néztük a jászlat, s aki megszenteli, a benne fekvő kisdedet, előtte a mécsest, ami kapja a lángját, magát meggyújtani nem tudja, néztük az oltár mögötti falon a hatalmas Pantokrátort, aki már mindörökké az irgalmas égbolt fölöttünk. Most nézzük a Luca-napi búzát a jászol körül. A kis kőzúzalékhoz hasonló hideg, sötét, alvó magocskák a télben nedvességet kapnak, meleget, fényt, kis földet – és hihetetlen erővel növekedésnek indulnak, kihajtanak.
Amint anyánk méhében növekedtünk, fejlődtünk, míg elkészültünk a születésre, anélkül, hogy akarnunk kellett volna, vagy hogy édesanyánk külön akarta volna, miután méhébe fogadta a magot, hasonlóképpen növekszünk mennyei édesanyánk szeretetméhe melegében – vele együtt szemlélve Teremtőnket Fiában, aki a növekedést adja. Hogyan is történik ez?
Az Atya rábízta egyszülött Fiát Máriára, s az ő méhében növekedésnek indult az Istenember embersége – nem egyszerűen Máriában, hanem Máriából, amint Atanáz a vigilia olvasmányában figyelmünket a küldött Gábriel pontos szavaira irányítja, hasonlóképpen bízott minket a mennyei Atya haldokló Fia szavai által Máriára, hogy az ő szeretete méhmelegében növekedjék embervoltunk – a keresztségben a mi isteni természetet örökölt embervoltunk – és kiteljesedvén Krisztus istenemberségének mértéke szerint, ha eljött az idő, a nagy átmenetben, a halálban megszülessünk az örök isteni életre.
Duns Scotus és mások őrzik annak a tudásnak lángját, hogy Krisztus születése nemcsak a bűnbeesés miatt történt, hogy akkor is elérkezett volna, ha a teremtmények nem fordítják el belső tekintetüket a tudás igazi forrásától. A megtestesülés titka messze túlragyogja az elesett világ megváltását.
Teremtőnk öröktől fogva isteni természetének részesévé kívánt tenni bennünket, egyesíteni önmagában az emberi és isteni természetet. Mária romlatlanságában a Fölséges kegyelméből az eredeti romlatlan Éva jelenik meg, aki ott sétál Urával a Paradicsomban, aki szabadságában nem a kígyónak, hanem mint alázatos szolgálóleánya, Urának mond igent. Az új Évából, Máriából indítja a Teremtő azt az új világot, ami felé a Paradicsom is vitetett Isten ölében, azt, ahol minden egyesül majd az asszonytól született Fiában, mint Főben, aki aztán átad mindent az Atyának és Isten lesz minden mindenben.
Amint Évából születtek mindenek, bár az életet Isten adja, úgy az új Évából születnek az új világra mindenek, jóllehet a megigazulást és az isteni természetet Krisztusban kapjuk.
Micsoda titok ez! Csoda-e, ha fölfoghatatlanságában botránykő azoknak, akik a legragyogóbb ajándéknak látván teremtett önmagukat nem bírják, nem akarják fölfedezni másokban is a Fönségesnek egyszeri és pótolhatatlan gyönyörűségét, ami különbözik a bennük lévőtől s ami gazdagíthatná őket?
Égen vagy földön, az anyagi vagy a szellemi világban a legapróbb létező is helyettesíthetetlen ragyogás, hisz a teremtés nem sorozatgyártás, a Teremtő selejtet nem teremt, mindenek egyszeri és megismételhetetlen, végtelen értékű képmásai az önmaga végtelen gazdagságából Teremtőnek.
Az Úr szolgálóleánya, Mária is egy ilyen teremtménye a Magasságbelinek. Szolgálata, mint egész lénye is helyettesíthetetlen. Kiváltságos helyét valamennyi teremtmény közt nem ő vagy mi találtuk ki, hanem a világ Alkotója. Aki nem fogadja el, ami feladatot maga Isten bízott Máriára, az még csak a maga véges képére formált Istent követi.
Megváltott emberségünk a földi élet során Mária anyai szeretetének melegében is – és abban kiemelten – érlelődik, hogy aztán csöndesen és kíntalan, örömteli várakozással és kíváncsisággal a halálban megszülessünk az örök életre, ami reánk szabott paradicsomi terve lehetett a Teremtőnek.
Mária istenanyaságának ünnepe tehát nem egy múltbéli eseményre emlékezés, nem Istennek a múltban történt titokteljes tettét ünnepeljük. Az örök tervben benne volt az asszony, akiben teremtményeit megajándékozza a Magasságbeli saját, isteni természetével.
Ezért tapasztalja meg minden istenkereső, mennyire fontos minden imánkat azzal kezdeni, hogy Isten jelenlétébe helyezzük magunkat – és hogy abban meg is maradjunk.
Ez az otthonmeleg, ez az „anyaméh melege”, amiben növekszünk, ez egyben Mária istenanyai szeretete is. Ez az ősi tapasztalata Krisztus tanítványainak, hogy Márián át jutunk leggyorsabban Őhozzá s általa, benne, vele a mennyei Atyához.
Nagyon sok minden történik szavakba nem foglalható módon, miközben rábízzuk magunkat Istenre és csöndesen vele vagyunk, szemléljük őt. A jászolnál a Luca-napi búza életet harsogó zöldje a lehullott levelek, az alvó természet és gyarapodó ráncaink világában ébresztőt kiált felénk. Ami a magnak a víz, a meleg, a föld, a fény – az nekünk a figyelmünk középpontjában jelenlévő élő Isten, az nekünk mennyei édesanyánk szeretetének melege. Növel, érlel az isteni örök életre itt és most, ebben a világban.
Adja az új esztendőben növekedésünket naponta az irgalmas Isten – a növekedést, amit még akarnunk sem kell, csak hittel Vele lenni, rábízni magunkat, de tényleg Vele lenni és tényleg teljes bizalommal rábízva magunkat.
Karmel királynéja, Jézus Társasága királynéja és a Jézusban újjászületett minden teremtmények mennyei édesanyja, könyörögj érettünk!
Szerkesztő: Kóczián Mária
