Az elmúlt száz évben – Trianon óta – nehéz jól, hosszú távon működő példát találni a távlatos, valódi kiengesztelődést szolgáló együttműködésre.
„A 2013. szeptemberben kétnyelvű, magyar-román
jezsuita közösség alakult Szatmárnémetiben.”
MTI, 2013. szeptember 26.
„Verekedés, hazátlanozás, petárdázás vezeti fel az esti
román-magyar futballmeccset.”
ORIGO, 2013. szeptember 6.
Legyünk őszinték: még mindig nagyítóval kell keresni azokat az eseteket, ahol tudatosan kívánnak túllépni a létező nemzeti sebeken, bizalmatlanságon. A kevés jó példát tekintve azt látjuk, hogy a) kevés van belőlük, b) ha a közösség be is tud fogadni embereket a “másik oldalról”, külön-külön igyekeznek megoldani az érintettek aktuális problémáját, így a megoldások helyhez, személyhez kötöttek, és kevésbé nyújtanak máshol is használható mintát.
De kell-e új utakat keresni? Egyesek szerint abban a térségben történelmileg annyira összekapcsolódik a nép és vallási közösség, hogy ez fenntartható hosszabb távon is. Valóban, a római katolikusok és a reformátusok alapvetően magyarok, a görög katolikusok pedig románok – mindannyian egy ortodox többségi társadalomban. (A sajátos történelmi fejlődés miatt a görög katolikusság ma kevésbé töltheti be híd szerepét, hiszen veszélyesen őrlődik a nagy testvérek között.)
Mégis, éppen e patthelyzet miatt is, azt tapasztalom, hogy lépnünk kell. Egy gyorsan szekularizálódó társadalomban, hatalmas közös kihívások és az azokra adott rossz, átpolitizált válaszok közepette kétlem, hogy maradhatunk a “meglévőnél”. Sem Erdélyben, sem idehaza.
A jezsuita szolgálat fókusza mindig a „határokon” volt, de tudjuk, hogy ezek bizonytalan és veszélyes helyek. A távoli missziók vagy a helyben lévő párbeszéd a nem keresztény kultúrával – vagy éppen más vallásokkal – mindig kihívás. Közép-Európában ráadásul máig megkerülhetetlen a nemzeti kiengesztelődés feladata. Amíg ebben nem tudunk növekedni, addig népeink ki lesznek szolgáltatva a nagypolitika játékának mind az érintett két országban, mind az európai porondon.
Merre indultunk mi? Az elmúlt tíz év megmutatta, hogy reálisnak kell lennünk. Azért tudunk ma közösen egy dologba kezdeni, mert már létezik egy magyar nyelvű jezsuita közösség magyar lelkipásztori programmal Marosvásárhelyen és egy román nyelvű közösség román nyelvű szolgálattal Kolozsvárt. Elfogadottan működik tehát a külön út, amely mindkét félnek belső biztonságot ad. Erre lehet most építeni közösen.
A vegyes magyar-román közösség legfőbb feladata, hogy megmutassa, lehet együtt dolgozni közös és saját célokért. Szatmárnémetiben például épülhetnek egymásra a nyelvi alapon világosan elkülönülő szolgálatok, segíthetik egymást emberi és anyagi erőforrások tekintetében. A két magyar és három román jezsuita közül ketten jól beszélik a másik nyelvét, hárman pedig ismerkednek vele…
Akadályt jelent persze, hogy a szatmári közösség román tagjait a románok könnyen magyarosodással, a magyarok a magyarokat pedig románosodással vádolhatják. Nekünk, magyar és román jezsuitáknak is át kellett ugrani az ilyen jellegű léceket, hogy lassan ki tudjuk mondani félelmeinket, rossz tapasztalatainkat. Hiszen csak ezután következhetnek a bizalomépítés első lépései. A szatmárnémeti missziónak lehetnek kockázatai, de ezek akkor is megvannak, ha semmit nem tenni. Ezért mi inkább elindultunk.
P. Forrai Tamás Gergely SJ
jezsuita tartományfőnök
Fotó: AFP/Kisbenedek Attila