A hiteles tanítók és mesterek sajátja, hogy nem magukra irányítják a figyelmet, hanem a hallgató figyelmét visszavezetik saját magára. Niklaus Brantschen jezsuita zen mester megszólalásai sem voltak szenzációsak és felcsigázóak, sokkal inkább elcsendesítőek és lelassulásra, megállásra késztetőek. Mindenekelőtt átérezni a jelen pillanatot: ezt tanította – esetemben például azt, hogy folyik rólam a víz, mert a parkolással bíbelődve az utolsó pillanatban estem be a meditációra.
Brantschen atya rövid bevezetés után egy gong megütésével jelezte a meditáció kezdetét. Székeken ültünk a zsúfolásig megtelt nagyteremben. A szellő lengette a függönyöket, és mi csak voltunk. „Egyszer az életben semmit sem akarni és semmit sem tenni – de azt teljes szívből.” Az atyának ezt a gyönyörű mondatát néhány éve már hallottam egy általa vezetett elvonuláson a nagyváradi Posticumban, és most újra a szívemig hatolt.
Az elcsendesülés jó alapot adott az azt követő beszélgetéshez. Kiselőadásokat hallhattunk a meghívott vendégektől, elsőként Brantschen atyától, aki felidézte svájci gyermekkorát, a hegyekhez fűződő mély kapcsolatát, és – kerek 80 évével – egy székre felpattanva bemutatta, hogyan prédikált már gyerekként a családtagjainak és a barátainak. Elmesélte azt is, hogy amikor egyszer egy újságíró azt a kérdést szegezte neki: „Akkor most ki ön valójában, keresztény vagy buddhista?”, legelső, spontán válasza az volt: Niklaus vagyok. „Niklaus vagyok, és remélem, egyre inkább az leszek. Aztán másik választ is adtam: keresztény vagyok, és remélem, egyre inkább az leszek.”
Várszegi Asztrik volt pannonhalmi főapát rámutatott, hogy a benedeki regulában a meditatio szó is felbukkan, de csak elvétve, az oratio viszont a szöveg egyik központi, állandóan visszatérő fogalma. Egy másik, elsőre kissé bizarrnak tűnő kifejezés, ami már a korai szerzetességben elterjedt, a ruminatio, azaz kérődzés. A korai szerzetesek felfogásában Isten igéjét újra és újra fel kell „öklendezni”, hogy aztán tovább rágódhassunk rajta, és így jobban megemészthessük. A manapság gyakran használt contemplatio szó viszont csak később terjedt el a kereszténységben. Várszegi Asztrik elmondta, hogy a kereszténységen belül talán a jezsuiták mellett a bencések a leginkább nyitottak a keleti meditációs módszerek, így a zen felé is. Sajgó Szabolcs jezsuita atya, az est házigazdája később két olyan bencést is említett, akikre ez a nyitottság különösen jellemző: a német Willigis Jägert és az angol John Maint. Hozzátennék egy harmadikat is: Anselm Grün.
Várszegi Asztrik felszólalásának végén egy rövid történetet is megosztott egy diákjáról, aki éveken át nagy kitartással a buddhista útnak szentelte magát. „Többévnyi elszánt gyakorlás után bejött hozzám, és azt mondta: atya, végigjártam ezt az utat, és senkivel nem találkoztam. Visszatértem a kereszténységhez, mert Jézus Krisztusnak arca van, és Jézus irgalmas és elfogad engem is, úgy, ahogy vagyok.” Úgy éreztem, a nyitottság hangoztatása után Asztrik atya ezzel kritikát fogalmazott meg a buddhizmussal szemben, méghozzá lényegi ponton, a személyes Isten versus üresség kérdésében. Sajgó atya később éleslátóan jegyezte meg: Várszegi Asztrik nem azt mondta, hogy a buddhista út végén nincs senki, hanem azt, hogy az a diák nem talált senkit. Azt hiszem, itt olyan pontot érintünk, amelyet mindenkinek magában kell tisztáznia, akár hosszú vívódás árán, megjárva a kétségek kohóját.
Baán István görögkatolikus pap, a sivatagi atyák mondásainak magyar fordítója a Távol-Keletről a közelebbi Keletre terelte a figyelmünket. A Kis Filokália, A zarándok elbeszélései, a Jézus-ima és a hészükhia, a nyugalom gyakorlásának világába, egyszóval: az ortodox kereszténységbe vezetett az előadása. Abba a világba, amely a távol-keleti meditációs módszerekkel rokon szemlélődés hagyományát erősebb szálakon vitte tovább a korai kereszténységből, mint a nyugati egyház. „Istent nem lehet koszos szívvel meglátni” – érzékeltette az ortodoxia megközelítését. „1963-ban sokan már temették az ezeréves Athoszt. Azt mondták, múzeum lesz belőle. De nem így történt, fellendülés indult meg. Ma 2500-3000 szerzetes él az ottani monostorokban, az ausztráltól a japánig, és virágzik az imádság hagyománya. Szigorú napirendet követnek: „Nagy Feró modelljét” némileg módosítva, nyolc órát dolgoznak – hiszen önfenntartók –, nyolc órát töltenek közös templomi zsolozsmával, a fennmaradó nyolc órából pedig legalább négy az egyéni imáké és leborulásoké, a többi pedig a pihenésé. Utóbbiról azt mondják: egy küzdőnek napi egy óra alvás is elég, hiszen az imádság éltet” – engedett betekintést István atya az athoszi életbe.
Valójában azonban Athoszig sem kell elmennünk, hogy hiteles ortodox vallásgyakorlással találkozzunk, elég csak átlépni a határt Ártándnál vagy Nagylaknál. Az úton lépten-nyomon barna táblákba botlunk, amelyek a közelben működő manastirea, azaz kolostor felé mutatják az irányt. Egy erdélyi pap barátom mondta egyszer alázattal: „Arra sem vagyunk méltók, hogy a saruszíjukat megoldjuk.” Vajon mit tanulhatnánk az Erdélyben velünk élő román testvéreinktől a szemlélődés útjáról?
Görföl Tibor katolikus teológus előadásában azt boncolgatta, miként közelíthetünk keresztényként a többi világvalláshoz. Először egyéni élettörténeteken keresztül mutatta be ennek lehetséges útjait: az évtizedeket Indiában töltő bencés Henri Le Saux őrlődését a kereszténység és a hinduizmus között, a szintén bencés és ugyancsak a hindu vallásba belemerülő Bede Griffiths könnyedségét – de egyúttal teológiai felszínességét – ebben a kérdésben, valamint a jezsuita Hugo M. Enomiya-Lassalle példáját, aki Japánban a zen útját kezdte követni, s aki később Brantschen atyát is bevezette a zen gyakorlatába.
Az ilyen életutak hatására a teológusok is elkezdtek „rámozdulni” a témára, olyan irányzatokat, illetve fogalmakat alkotva, mint a vallásteológiai pluralizmus, a kettős vallástagság vagy az aszimmetrikus beteljesülés. Az új megközelítések egy részét az egyház elítélte, ugyanakkor a hivatalos egyházi álláspont is meglepően nyitott ezen a téren. A Hittani Kongregáció 1989-ben kiadott egy dokumentumot a keresztény elmélkedés szempontjairól és a keleti hagyomány felhasználhatóságáról. Ebben kimondták, hogy a keleti hagyomány módszerei felhasználhatók, hogy a keresztények is átélhessék azokat a tapasztalatokat, amelyeket a keleti vallások követői átélnek. (Igaz – tehetjük hozzá –, hogy a dokumentum felhívja a figyelmet: a buddhista meditáció gyakorlásának lehet olyan módja, amely nem egyeztethető össze a katolikus hittel.) Szent II. János Pál pápa Fides et ratio kezdetű enciklikájában a keresztények kifejezett kötelességének nevezte, hogy vallásukat összefüggésbe hozzák a nagy keleti hagyományokkal. Még konzervatív teológusok – például a mértékadó Gavin D’Costa – is elfogadják, hogy egy keresztény hívő követhet más vallást is, amennyiben megfelel bizonyos követelményeknek. Görföl Tibor kettőt említett ezek közül: az illetőnek vallania kell, hogy üdvösség csakis Krisztus és az ő egyháza által lehetséges, másrészt a második vallás követésének missziós jellegűnek kell lennie, tehát a kereszténység igazságát kell megjelenítenie, amikor kapcsolatba kerül e másik hagyománnyal.
Az utolsó előadó Perczel-Forintos Dóra pszichológus volt a Semmelweis Egyetemről. Az éberségnek, tudatosságnak, jelenlétnek fordítható mindfulness módszerét járta körül, amely a buddhizmus meditációs praxisában gyökerezik, de attól később részben el is vált, és mint spiritualitástól független gyakorlat önálló életre kelt, többek között a gyógyászat terén. A mindfulnesst a depresszió, a szorongás és más pszichés betegségek, valamint a stressz kezelésében is sikerrel alkalmazzák, hatásosságát kutatások támasztják alá, jóllehet a tudósok nem igazán tudják megmagyarázni, mitől működik. Perczel-Forintos Dóra elmesélte, hogy amikor kollégáinak felvetette, a mindfulness gyökereit a keresztény hagyományban is megtaláljuk, egyikük azt válaszolta: „De a buddhizmus gyengédebb.” Azt hiszem, elgondolkodtató lehet ez mindenkinek. Mindenesetre tényleg van kihez nyúlnunk, ha keresztény oldalról közelítjük a témát: az előadó példaként Thomas Mertont említette.
Végül szeretnék felvetni egy kérdéskört, amellyel talán érdemes foglalkozni: Tekinthető-e a zen vallásnak? Mitől lesz valami teljes jogú vallás? Vagy a zen filozófiai iskola? Életmód? Netán lepereg róla minden definíciós kísérletünk? Hamvas Béla véleményét idézném föl, amellyel akár egyetértünk, akár nem, mindenképpen továbbgondolkodásra – vagy épp zenes stílusban: tovább-nem-gondolkodásra – serkenthet minket: „A zen nem vallás. Sem külön üdv-tanítása, sem dogmatikája, sem eszkatológiája nincs, és szentkönyvre sem nagyon hivatkozik. A zen nem filozófiai iskola, mert nem teória, sőt a súly éppen az életrendre esik. A zen nem szekta, vagyis nem leszűkült vallás, mert amit tanít, az éppen a minél tágasabb és minél szabadabb.”
Az előadások után egymást érték a kérdések, hozzászólások, majd néhány visszajelzést is hallhattunk a közönség soraiból arról, hogy kit mi érintett meg leginkább, ki mit visz haza magával. Ha Sajgó atya végül le nem zárja a hosszúra nyúlt estet, bizonyára éjszakába menően folytatódott volna a diskurzus. De ennyi beszéd után jó volt visszatérni a csendbe is.
