Kevesen ismerik ma Bellarmin Szent Róbert nevét. A jezsuita egyháztanító bíboros 1542 és 1621 között élt. A maga korában Oxfordban külön tanszéket hoztak létre ellenreformátori tevékenységének „semlegesítésére”. Alázatos, aszketikus ember volt, aki minden vagyonát elosztotta a szegények között. Idős korában minden évben elvégezte a novíciusokkal együtt a 30 napos lelkigyakorlatot, amiből rendre egy újabb könyve született. Egy ezek közt A hét igéről, melyet Krisztus a kereszten kimondott című elmélkedése.
Táborossy Anna reflexiója
A szeptember 17-i könyvbemutatón Kocsi Lajos és Laki Zoltán szerkesztők, valamint Alácsi Ervin János fordító beszélgettek Sajgó Szabolcs SJ-vel a Párbeszéd Házában. A Sursum Kiadó választása azért esett erre a műre, mert egyrészt a szerzője manapság elhanyagolt, másrészt Krisztus szenvedésének a témája napjainkban nem kap kellő hangsúlyt. A hét igéről, melyet Krisztus a kereszten kimondott most jelent meg először magyarul.
Krisztus szenvedéséről és haláláról írni nem valami „morbid” elmélkedés: hiszen az élet végső kérdéseivel szembesülve gondolkodhatunk el azon, hogyan kell élni. A Mester azt kérte, hogy követői maguk is vegyék fel a keresztet. Ha önként, Őt követve tesznek így, az üdvösségüket szolgálja, ha kelletlenül cipelik, nagyobb terhet jelent a számukra. A mai világ embere igyekszik eltávolítani magától a szenvedést és a halált. Ezek azonban kikerülhetetlenek, és egyedül a hittel megerősítve tudunk bátran szembenézni velük.
Krisztus önként vetette alá magát a szenvedésnek, noha tudta, hogy emberi mivoltánál fogva borzalmas kínoknak teszi ki magát. Ő maga mondta: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem.” (Jn 12,27). Nem csak a jóságos és diadalmas Jézusra kell néznünk, hanem a szenvedőre is. Ha hiszünk abban, hogy Jézus tudatosan választotta a halált, utolsó mondatait sem tekinthetjük véletlennek. Ég és föld között függve hangzott el az ő utolsó prédikációja. Bellarmin Szent Róbert, megelőzve korát, Krisztusnak nem a fizikai, hanem a lelki szenvedésére helyezte a hangsúlyt. Az Úr számára a legnagyobb fájdalmat az jelenthette, hogy lesznek olyan emberek, akik megváltó művét látva sem térnek meg.
Krisztusnak meg kellett halnia ahhoz, hogy elvegye a világ bűneit. Azt gondoljuk, hogy isteni hatalommal más lehetősége is lehetett volna, ő mégis ezt az utat választotta. Eszembe jutottak az akciófilmek hősei, akik – sokszor már-már nevetséges módon – egyetlen karcolás nélkül képesek megmenteni a világot. Jézus nem ilyen figura. A fantáziámban sérülés nélküli változásra, eredményre vágyom, noha a tapasztalataim ellentmondanak ennek, és lám, az Evangélium is másról beszél.
„A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek” – a képzeletemben ez az ének idős asszonyok remegő hangján csendült fel. Sokszor éreztem idegennek a szenvedésről és bűnbánatról szóló énekeket. A Kereszt előtti hódolatot pusztán az idős, beteg emberek támaszának éreztem. Jézus azonban nekem, a fiatal és egészséges embernek is üzent. A halál a világnak való meghalást is jelenti, a kereszt pedig azoknak a kényelmetlenségeknek a vállalását, amelyek a hitem megéléséből fakadnak.
Bellarmin Szent Róbert nem csak a szenvedéstörténet értelmezésében előzte meg kortársait. Filozófiai-teológiai munkássága középpontjába Aquinói Szent Tamás életművét állította, de nem pusztán kommentálta műveit. A katolikus tanítást, miszerint a liturgia, a Szentírás és az egyházatyák öröksége (a szent hagyomány) egyaránt fontos hitünk értelmezéséhez, eredeti módon tanította. Míg kortársai a Biblia történeteit allegorikusan magyarázták, Szent Róbert a szövegek eredeti (héber, görög) nyelvű változatát tanulmányozva a leírt szavak eredeti jelentését is vizsgálta.
Ez jelent meg A hét igéről, melyet Krisztus a kereszten kimondott című művében is. Krisztus végső szavainak szó szerinti jelentése után szimbolikus tartalmukról is beszél, majd gyakorlati következtetéseket von le, tanácsokat ad az olvasónak a mindennapi élethez. Ha Jézus eljövetelének célja a kereszthalál általi kiengesztelés volt, akkor a híveknek a megfeszített Krisztusra nézve kell élniük az életüket. „Krisztus engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” – írja Szent Pál (Fil 2,8). A hívek előtt példaként áll Krisztus engedelmessége. A Megváltó szenvedésének szemlélése erőt adhat a fájdalmak elviseléséhez és a jó halálra való felkészüléshez. Bellarmin Szent Róbert elmélkedése a devotio moderna hagyományába illeszkedik, amely a laikus híveket is bátorította a személyes lelki élet művelésére.
A második vatikáni zsinat után az ökumenikus törekvések erősödésével az ellenreformátor Bellarmin Szent Róbert háttérbe került. Sajgó Szabolcs atya a beszélgetés végén feltette a kérdést: Időszerű a hitvédelem? Alácsi Ervin János azt felelte, hogy nem a „hitvita” a megfelelő szó a hit védelmére. Ha valaki úgy tudja, hogy ismeri az üdvözülés útját, ezt az örömhírt meg kell osztania másokkal. „Vita” nélkül nem lesz hiteles a kereszténység, ám fontos, hogy a másik fél érezze: az ő érdekében beszélnek. A beszélgetés alapján bennem Bellarmin Szent Róbertről ilyen kép rajzolódott ki: valóban a saját istentapasztalatáról, hitéről beszélt, és vitte az örömhírt, felhasználva okosságát, bölcsességét és szónoki karizmáját.