Sokat hallunk, beszélünk az egyház bűneiről, a világban működő bűnös struktúrákról. Ferenc pápa legújabb enciklikájában ezt írja: „Előnyben részesítek egy akár sebeket is kockáztató egyházat azzal szemben, amely fontos szerepe miatti aggodalmában bezárkózik saját eljárási ceremóniáiba.” Lehet ezt jól csinálni? Hogyan békülhet ki a karizma az intézménnyel? Tudjuk, ahol bűn van, ott működik a kegyelem is. Na, de hogyan?
Az intézményesülés szükségképpen magával hoz egyfajta megcsontosodást, elidegenedést, sőt talán „elembertelenedést” is. A „nagy inkvizítor” ott leselkedik mindannyiunkban. Intézményekre azonban most is, mint mindenkor, szükség van! A bencés, a ferences, vagy akár a jezsuita rend is megvádolható azzal, hogy egyben-másban „hűtlenné lett” alapítója eredeti karizmájához. Mégis, az a sajátos szempont, amit Szent Benedek, Szent Ferenc vagy éppen Loyolai Szent Ignác értett meg Jézus Krisztus kimeríthetetlen gazdagságú evangéliumából, az értünk emberré lett, a bennünket szerető és feltétel nélkül elfogadó, a velünk szolidáris isteni jóságról szóló örömhírből, aligha maradt volna fenn a maga teljességében az illető rendalapítók karizmájának intézményesülése nélkül. Sőt, végső soron maga az egyház is csak egy ilyen belső ambivalenciát hordozó intézmény: egyszerre van kitéve annak a veszélynek, hogy csupán karikatúrájává lesz Alapítója szándékának. Ugyanakkor azonban – minden történelmi vargabetű, bűn és bukdácsolás ellenére – egyúttal hűségesen őrzi és tovább is adja a Tőle kapottakat: Őt magát.
Teológus körökben elég jól ismert a „bűnös struktúra” avagy a „bűn struktúráinak” fogalma. Ez azt jelenti, hogy a bűn nem csak személyes cselekedet lehet, hanem analóg értelemben beszélhetünk egy „struktúra bűnösségéről” is. Gondoljunk csak arra, hogy az egyéni bűn milyen könnyen intézményes struktúrákat alkothat: mondjuk a fegyver-, a kábítószer-, illetve az ember- (például leány-) kereskedelem nemzetközi bűnszövetkezetei esetében. Az ilyen módon hihetetlen haszonra szert tevő bűnöző csoportosulások maffia-jellegű szervezetekbe tömörülnek: így aztán egyesek vagy néhányak személyes bűne intézményi, sőt társadalmi struktúrákká szerveződik, melyek hatékonyan képesek hozzájárulni sok más személy bűnelkövetéséhez, fizikai és erkölcsi romlásához, tönkremeneteléhez is. Az intézmények megkönnyíthetik a bűnök elkövetését: bizony ez a fájdalmas valóság.
A szakteológusok számára közismert, hogy a kezdeti elutasítás után mennyi vita kellett ahhoz, hogy ezt a gondolatot elfogadják. Mára azonban a legmesszebbmenőkig része lett a teológiai közgondolkodásnak. Olyannyira, hogy maga az egyházi tanítóhivatal is „bevette”, és használja a „bűnös struktúra” teológiai fogalmát. Szerepel a Katolikus Egyház Katekizmusában is: a 1869 pont foglalkozik vele. (Elfogadását nem könnyítette meg az a tény, hogy eredetileg dél-amerikai felszabadítás teológusok dolgozták ki.)
És itt jön egy teológiai gondolat lehetősége. Vajon ennek mintájára nem lehetne bevezetni a „kegyelmi struktúra” fogalmát is? Szokatlan teológiai fogalom, nem csodálkozom, hogy még senki sem hallott róla, hiszen csak éppen most merült fel bennem.
Kétségtelenül léteznek ugyanis olyan intézmények, társadalmi szerveződések, azaz struktúrák, amelyek az egyén által egy közösség érdekében közvetlenül Istentől kapott természetfölötti ajándékot (teológiai szaknyelven: a kegyelmet) éppen intézményesülésük révén képesek hatékonyabban továbbadni és áthagyományozni. Ez történt például az emberiség (üdv-) történelmében számos esetben, mondjuk egy-egy szerzetesrend alapításakor. Ilyenkor az alapító karizmája esetenként óriási történelmi hatást váltott ki: imádkozni és dolgozni tanította egész Európát (bencések); visszaszerezte az egyház hitelét a reformátorokkal szemben (ferencesek); lehetővé tette a frissen felfedezett új világok evangelizációjában (jezsuiták). De „kicsiben” ugyanez történik akár egy-egy lelkigyakorlatos ház, papnevelő intézet vagy plébánia alapításakor is. Ezekben az esetekben is maga az intézmény teszi lehetővé, hogy valaki egyénileg kapott karizmája továbbadassék és elterjedhessen, hiszen éppen az intézmény révén válik lehetővé sokak számára, hogy befogadhatóvá váljanak Isten másokon keresztül nekik adni szándékozott kegyelmi ajándékai. Az ilyen intézményeket tehát joggal nevezhetjük „kegyelmi struktúráknak”.
Felismerésem olyan evidens, hogy szinte banális, a teológiai gondolkodásban mégis újszerű: aligha tagadható, hogy egy intézmény nemcsak negatív irányban hathat, hanem pozitíve is segítheti az önmagunkhoz, másokhoz és Istenhez való közeledést, az önmagunkkal, másokkal és Istennel való személyes kiengesztelődést. Röviden: a kegyelmi struktúra támogathatja a szentté válásunkat.
Íme, a rövid tanulság: az intézményesüléssel szükségképpen együtt járó feszültségeket továbbra is viselnünk kell. Az intézmény egyfelől változatlanul a biztonsággal járó megmeredés, az élet- és evangéliumellenesség veszélyével fenyeget majd. Másfelől azonban minden struktúra egyúttal a fejlődés, a jó konzerválásának és továbbadásának lehetőségét is magában rejti. Miközben tehát az „intézményesült karizma” biztonságát élvezzük, szüntelenül fáradozni tartozunk azon, hogy azt egyúttal minél hatékonyabban formáljuk át a fenti értelemben vett „karizmatikus intézménnyé”.
Még egy utolsó gondolat: Jézus Krisztus legbelsőbb tanítványi körébe tizenkét embert hívott meg. Éveken át kitartó türelemmel tanította őket, mígnem – jórészt éppen az átélt személyes nehézségek és próbatételek révén – ők maguk is alkalmasakká váltak a tanultak továbbadására. Az emberség, tudás és hit (azaz a hitletétemény) továbbadása eszerint leginkább a mester-tanítvány viszony keretei között lehetséges, s intézményeink is annál hatékonyabbak, minél inkább ennek a modellnek a működését és terjedését segítik elő.
Szerkesztő: Kóczián Mária
Kép: http://www.femonite.com/wp-content/uploads/2013/03/cross.jpg