Valószínűtlenül felgyorsult világunkban a nemzedékek mintha egyre tempósabban váltanák egymást: „X”, „Y”, „Z”, s most már itt van az „alfa” is. Milyenek a nemzedékek ma, és milyenek voltak régen? – kérdezi a jezsuita magazin. Amellett, hogy pszichológus, generációkutató, teológus, néprajzkutató is ír a témáról, Nemeshegyi Péter atya, Pepi bácsi csodálatosan hosszú élete, 95 év távlatából idézi fel emlékeit, élményeit, tapasztalatait – nemzedéki szempontokból. Kiss Péter interjújából idézünk részleteket:
Az apukája elvárta, hogy döntőnek tekintse a véleményét, és szót fogadjon neki?
– Egyáltalán nem akarta megparancsolni, mit tegyek, hanem megbízott bennem. Azt az akadályt azonban nagyon nehezen vette velem kapcsolatban, hogy a papság mellett döntöttem. A papokat ugyanis nem nagyon kedvelte, egyházi körökben nem forgott. A rokonságban sem volt pap. Ezért amikor húszévesen megmondtam neki, hogy úgy érzem: Jézus Krisztus a szolgálatára hív, nagyon odavolt. Igyekeztem megkönnyíteni neki a keserű pirula lenyelését azzal, hogy hangsúlyoztam: az egyetemet még befejezem, mielőtt jezsuitának állok. Látszólag lojális maradt irántam ezután is, de közben fűnek-fának elmondta, hogy micsoda őrült a fia. Nekem pedig nagy cselesen a papságot otthagyó Nyirő József regényét, az Isten igájában-t vette ajándékba, hogy eltérítsen a szándékomtól.
Hogyan változtatott a fiatalokhoz való viszonyán az, hogy tanár lett?
– Mindig azt tartottam fontosnak, hogy azért fogadják el, amit mondok, mert igaznak tartják, és ne azért, mert én vagyok a tanár. A személyes meggyőződésemet próbáltam nekik átadni, élő igazságokat. Ezért az életemből vett példákkal és hasonlatokkal színesítettem az előadásaimat. Élénken gesztikuláltam, ezt nevezték el Japánban, ahol az ilyesmi ismeretlen, Nemeshegyi-tornának. Kerestem a szemkontaktust, soha nem beszéltem lehunyt szemmel, mint sokan teszik. És a diákjaim többsége kedvelte az előadásaimat.
Ön szerint az önmagában távolságot jelent két ember között, ha életkorban távol vannak egymástól? Mi kell ahhoz, hogy szót értsenek?
– Míg korábban a társadalom stabilnak és csupán javítgatásra szorulónak tűnt, ma sebesen változónak érzékeljük, és a múlt hiányosságai, hibái kerülnek előtérbe. Meg az a nagy bizakodás, hogy a jövő majd szebb lesz. Ezen nemigen lehet változtatni, és az új nemzedékek kritikája teljesen jogos. Ha valamiben mégis szeretnénk megkapaszkodni, olyan igazságainkban tanácsos, amelyek nem változnak. Például, hogy Isten van, hogy jónak lenni jó, hogy Jézus Krisztus a megváltónk és a példaképünk.
Japánban töltött évtizedei hogyan alakították a nemzedékek kapcsolatára vonatkozó nézeteit? Ott hogyan viszonyulnak egymáshoz idősebbek és fiatalok?
– Évtizedekkel ezelőtt hazatértem már Japánból, azóta bizonyára felgyorsultak ott a már akkor is érzékelhető változások. Az idősebbek iránti tisztelet, a munkaszeretet, a harmóniakeresés, amely korábban megváltoztathatatlan adottságnak tűnt Japánban, már akkortól fogva kitetté vált a nyugati élet- és gondolkodásmódnak, amikor a XIX. század végén feladták az elzárkózás politikáját. Azt hitték, hogy a japán szellemet megtarthatják, de kiderült, hogy kizárólag a technikát nem lehet átvenni Európából. Így aztán az is változni kezdett, ami Japánban alapadottság volt: hogy mindenkinek a társadalomban elfoglalt helye a meghatározó, kitörni nem lehet, csak alkalmazkodni. Ez a családokra, a családi életre is igaz: meggyengült a hagyomány ereje. Míg korábban évszázadokon át abszolutizálták, tökéletesnek tartották a rendjét, és az előző nemzedék életének megismétlésére, tökéletes lemásolására törekedtek, manapság már a jövőbe tekintenek, ott akarnak megvalósítani valami jobbat, ideálisat.
De akkor azok, akiket annak idején megkeresztelt, és ma is hitben élnek, kivételnek számítanak?
– A hit kegyelem. Akik válaszolnak az üdvözlőlapjaimra az egykor megkeresztelt körülbelül háromszáz egykori hívem közül, valóban mindmáig hálával emlékeznek a keresztelésük napjára, és hálásak a hit ajándékáért. De néha közülük is panaszkodnak néhányan, hogy a gyermekük nem képes hinni az Istenben. Őket is a megváltozott Japán veszi körül, azt pedig „keserű levében forgó”, sokféle válságtól sújtott, összezavarodott világunk. Ez néha szomorúsággal tölthet el bennünket, de mindig gondoljunk arra, hogy Isten szánja és szereti ezt a világot. Ő a garanciája, hogy ami most összevissza, egyszer majd harmóniába rendeződik. Jó, ha mi magunk is gyakran így imádkozunk: „Uram, erősítsd a hitemet!
A teljes interjú A Szív májusi számában olvasható, amely kapható az újságárusoknál, ill. megrendelhet, előfizethető – online formában is – a Jezsuita Kiadó oldalán.
