Ha van két összetartozó ember, akire mondhatjuk, hogy kiegészítik egymást, akkor ők azok. László vallását gyakorló katolikus családba született, Kata viszont csak 21 évesen keresztelkedett meg. Lászlónak afféle „bölcsőkeresztényként” Isten, egyház és vallás régóta evidencia, Kata pedig, bár mindig is ott motoszkált benne a hitkeresés, nagyon más háttérből jött. László szavakész, szívesen beszélő alkat, Kata csendesebb teremtés – de azért az esten többször is megmutatta, például amikor férjével kedvesen évődött, hogy benne is bőven van spiritusz.
Miután találkoztak, László kényelmes, megszokott hite egy csapásra kihívások elé került. „Kata olyan kérdéseket kezdett feltenni, amelyek, mert a vallásosságom annyira magától értetődő volt, addig még sosem foglalkoztattak” – mondta László. S hogy melyek voltak ezek a kérdések? Elsőként is az, hogy a kereszténységhez miért van szükség vallásra, egyházra, miért nem elég a személyes istenkapcsolat. Kata pedig nem elégedett meg formális feleletekkel, hanem addig-addig faggatta Lászlót, mígnem párbeszédük közös, elmélyült válaszkereséssé alakult. Azóta Kata megkeresztelkedett, nemrég a bérmálás szentségében is részesült, s immár kilencéves házasokként együtt alakul, fejlődik a hitéletük.
Ami a művészet és annak transzcendens vonatkozásait illeti, Sajgó Szabolcs házigazda kérdésére László szájából hamar elhangzik a tételmondat: „Ha ketten játszunk Bachot – és közben nem veszekszünk –, az olyan, mintha közösen imádkoznánk.” Személyiségükből, megnyilvánulásaikból, a művészethez való hozzáállásukból az is leszűrhető, hogy ez esetükben nem merő bűvészkedés a szavakkal. Mint mesélik, valahányszor kotta kerül a kezükbe, a hangjegyek mögé igyekeznek nézni, hogy tetten érjék a muzsika lelkét, s ezen keresztül különleges, szavakkal ki nem fejezhető kapcsolatba kerüljenek Istennel, akit minden igazi művészeti alkotás ihletforrásának tartanak.
Mesterük, a közönség soraiban helyet foglaló Dukai Barnabás zeneszerző jóvoltából kamaraegyüttesük nemhiába kapta az erre a törekvésre utaló Anima Musicae nevet. A Nemzeti Ifjúsági Zenekar címet elnyerő, s 2020-ig viselő formáció életében szintén rendre tetten érik a Gondviselés működését, amiért nem győznek hálát adni. A házaspár a hétköznapi csodák sorában elmeséli, hogy egy névtelen jótevőjük miként adományozott nekik 500 ezer forintot pont akkor, amikor egy párizsi koncerthez félmillió forint hiányzott. De azt sem hallgatják el, hogy Isten mennyire nem mindig úgy segíti őket, ahogy szeretnék, és hogy a kudarcokból legalább annyit, ha nem többet tudnak épülni, mint a sikerekből.
Borsos Kata és G. Horváth László szavait közös zenélésük hitelesítette, így a családias hangvételű estről ki-ki úgy mehetett haza, hogy két, emberként, hitvallóként és művészként egyaránt megnyerő személyiség arcát, gesztusait, mondatait és muzsikájának élményét vihette magával.
