Ezzel a címmel jelenik meg hamarosan Andrea Tornielli és Giacomo Galeazzi könyve. Ebben az egyházfő életét, tevékenységét a gazdasági és társadalmi kérdésekben – mint pl. a kapitalizmus, a szegénység, a korrupció – tett megnyilatkozási tükrében tárják fel. „Marxista”, „kommunista”, „pauperista” – mondják Ferencre kritikusai, miközben egyértelmű: az egyháznak szembesülnie kell korunk legnagyobb problémáival. Részlet a könyv előszavából:
„Ma ki kell jelentenünk: »Nemet mondunk a kirekesztésen és az egyenlőtlenségen alapuló gazdaságra.« Ez a gazdaság öl. Miként lehetséges, hogy nem hír, ha egy hajléktalan öregember megfagy az utcán; ellenben hírértékű, ha két pontot esett a tőzsde… Egyesek még mindig védelmezik a »leszivárgás elméleteit« [trickle-down theories], melyek azt feltételezik, hogy minden, a szabad piac által támogatott gazdasági fejlődés önmagában nagyobb kiegyensúlyozottságot és társadalmi befogadást hoz létre a világban. Ez a tények által soha meg nem erősített vélemény elnagyolt és naiv bizalmat fejez ki a gazdasági hatalom birtokosainak jósága, továbbá az uralkodó gazdasági rendszer által szentesített mechanizmusok iránt. Közben a kirekesztettek továbbra is várakoznak” (Evangelii Gaudium 53–54).
Elég volt néhány mondat, egy keményebb megfogalmazás, néhány sovány kis bekezdés egy terjedelmes és kidolgozott, az evangelizációnak, sőt az „evangélium örömének” szentelt dokumentumban, s nyolc hónappal a megválasztását követően, az Evangelii gaudium kezdetű buzdítás megjelentetése után az amerikai konzervatív körök rásütötték Ferencre a „marxista pápa” bélyegét. Nem sokkal később az Economist – a kapitalizmusról és az imperializmusról nyújtott látlelete miatt – egyenesen Lenin követőjének nevezte. Az argentin jezsuita, aki a Társaság hazájabeli elöljárójaként, majd püspökként arról volt közismert, hogy soha nem tette magáévá a felszabadítási teológia bizonyos szélsőséges elméleteit, olyannyira, hogy konzervativizmussal vádolták, most hirtelen a trieri filozófus[1] és számos epigonja oldalán találta magát, ideértve a bolsevik forradalom építőmesterét is. A marxizmus vádjánál szíven ütőbbek voltak azok a kritikák, melyek – ne feledjük – már a buzdítás előtt napvilágot láttak, s azóta is csak folytatódnak, s amelyek legalább annyira primitívek, mint akik a pápa ellen szegezik őket. Ez a pápa „túl sokat beszél a szegényekről”, a kirekesztettekről, az utolsókról. Ez a „latin-amerikai” pápa semmit sem ért a gazdasághoz. Ez a „világ végéről” jött pápa démonizálja a kapitalizmust, vagyis az egyetlen rendszert, amely lehetővé teszi a szegények számára, hogy kevésbé szegények legyenek. Ennek a pápának nemcsak politikailag inkorrekt gesztusai vannak (mint például a lampedusai látogatás, melynek során a reményt kereső elkeseredett menekültek ezreinek sírjává vált tenger partján imádkozott), de belekeveredik olyan ügyekbe is, amelyek terén nem kompetens, s egyértelműen „pauperistának” [a szegénységből ideológiát kovácsolónak] mutatkozik. Az Il Foglio című napilap, amelyet a ratzingeri pápaság alatt a vatikáni nyelvhasználat átkeresztelt Il Sogliónak [a küszöb], egészen odáig elment, hogy „eretneknek” titulálta az argentin pápa mondatait: „bűn”, hogy úgy beszélt a szegényekről és a szenvedőkről, mint „Krisztus testéről”, amikor egyórányi csönd után súlyos betegségekben szenvedő gyerekeket és fiatalokat ölelt át és áldott meg Assisiben.
Nem annyira a vádaskodások felszínessége a meglepő, sokkal inkább az a felejtés, amelynek áldozatául esett az egyház nagy hagyományának egy igen jelentős része, kezdve az egyházatyáktól egészen a modernizmussal és túlzottan haladó szellemmel semmiképpen sem vádolható Achille Ratti, vagyis XI. Piusz pápa tanítóhivataláig.
