A Szív februári száma az Irgalmasság az igazság foglalata alcímet viseli, s a lap hagyományaihoz híven sokoldalúan, lelkiségi, teológiai, karitatív, sőt etológiai és néprajzi szempontból is körüljárja a témát.
Böjte Csaba ferences szerzetes pap az irgalmas szeretet „sztárja” lett a Kárpát-medencében, Marton Árpád készített vele interjút. Ennek részletét közöljük:
Melyik a fárasztóbb: gondoskodni az árváidról, vagy eleget tenni annak a közérdeklődésnek, amely a sztárokéval vetekszik?
Isten jó, szerethető és élhető világot teremtett. Csak kicsit össze van kutyulva. Mint a puzzle. A dolgokat helyükre kell tenni. /…/ Én pedig örömömet lelem ebben. Akár a kirakóban: itt egy ház, ott egy gyerek, amott meg egy támogató. Bármilyen fárasztó összehozni belőle egy lüktető, élő dolgot, nagyon is örömteli játék!
Ha ennyire egyszerű, miért nem követjük mind a példádat?
Jó néhányan megteszik azért a magukét! Elindul egy legény, és találnia kell egy magához illő lányt – ez sem könnyű, de többnyire sikerül. Vagy összehozni két sejtből egy babát! Milyen komplikált, nem? A mai embernek térden állva kellene hálát adnia. Mennyit fejlődtek az utóbbi tíz-tizenöt évben a dolgok körülöttünk! Az épületek, a terek, az autók. Előtte száz év alatt nem haladt ennyit a világ. Fejlődik, lüktet ez a világ, szinte hallani Jézus szavát: Atyám mindmáig munkálkodott, és én is munkálkodom. Én sem bízom annyira magunkban, de ha Jézus dolgozik, annak biztosan lesz eredménye. Kibontakozó, épülő, szépülő világban hiszek, és ezt szolgálom a munkámmal.
Ismered azt a szót: félelem?
Az ember olykor szorong. Kishitű, reménytelen. De van erre egy jó történet. Pár éve egy kedves anya mesélte, hogy elment hajókázni a Duna-deltára. Vihar kerekedett: lődörgött a bárka, mindenki kereste az oldalát, hogy könnyítsen magán. Egy kisfiú meg csak játszott nagy nyugodtan kisautójával. Valaki megkérdezte tőle: „Te nem félsz?” Azt felelte: „Nem. Az apukám a kormányos.” Ha hiszünk abban, hogy van egy mennyei Atyánk, aki ezt a Föld nevű projektet négy vagy ötmilliárd éve futtatja, akkor az ember hátradőlhet: csak meg fogja oldani a problémákat.
/…/
Honnét meríted a jó szót, ha téged ér csalódás? Amikor elkujtorog egy gyermeked, és az utcasarkon látod viszont?
Azért nem gurulok dühbe, mert nem látom a hasznát. Ha lenne eredménye, kiabálnék. Ahogy Buddhának, nekem is volt egy megvilágosodásom. Tele voltam már gondokkal, hatóságokkal, mindennel, kimentem az erdőre. Ténferegtem. Leültem egy csutakra. Előttem meg egy göcsörtös, öreg, nagy akácfa. Tele tövisekkel. Kora tavasz volt, sehol még egy levél azon a fán. Gondoltam: ha én most nekimennék fejszével, láncfűrésszel, tudnék-e belőle egyetlen gramm akácmézet sajtolni? Nem! A legkomolyabb laboratóriumban sem tudnának belőle akácmézet csinálni. De ha türelemmel kivárom, míg az áldott tavaszi eső megöntözi, a nap megölelgeti, méz terem belőle. Hiszek benne, hogy minden akácfa arra vár, hogy szép fehér nászruhában vendégül lássa a világ összes méhecskéjét. És pompázzon. Mindenki közülünk arra vágyik, hogy valami szépet, tisztát, nemeset csináljon. És mégsem csináljuk? Nekem akkor vált világossá, hogy az én dolgom, hogy napfény legyek a gyerekeim között. Ki kell szeretni belőlük a jót. A gyerekek szeretnek jók lenni! Szeretnek gólt rúgni, ötöst kapni, eredményt elérni. De azt nem lehet faragófejszével kiszeretni belőlük. /…/
Fotó: Thaler Tamás
A teljes interjú A Szív februári számában olvasható.
Szerkesztő: Kóczián Mária
