A Faludi Galéria LELKIÁLLÍTÁS programjának online változataként Képnézegető címmel új lehetőséget ad képzőművészeti alkotások bemutatására. A felkért művészektől beérkezett alkotásokból válogatva egy-egy kép egy héten át lesz látható mint „A hét képe”. A művészek kérésünkre a „Lelkiállítás” hívószóra válaszul alkotásuk spirituális vonatkozásáról is írtak. Isten szép, minden szépségnek Ő a forrása.
A Képnézegető folytatásaként a Közösségben mottóval meghirdetett 23. Faludi Filmszemle és Fotópályázat díjazott fotóit mutatjuk be.
“A kép nem természeti jelenség – gondolat van mögötte, még akkor is, ha a gondolat nem tiszta, világos. A képnek nem kell világosnak lennie – a kép az önmegértetés és a szemléltetés tárgya. Aki készíti, megért, szemlél és szemléltet. Aki aztán nézi a képet, visszafelé, a képből kiindulva lesz képes ugyanerre: önmagunk megértése és szemlélésének tárgya a kép. Egy folyamat kettős útja – az alkotó és a befogadó anyagiasult párbeszédének hordozója. Nincs kép anyag nélkül – a legkevesebb és a legtöbb anyag a képen a fény: homok a kezünkben, szél a fülünkben; hang a kimondott szó előtt. Fény és megvilágítottság – a kép a fényben áll: fény maga is. Fényből készült. Képeink olyan beszélgetések terei, amelyek még nem születtek meg – a képről beszél a készítő és a befogadó. Szólaljunk meg, legyen fény. Először az alkotó, aztán a befogadó, az újjáalkotó – alkossunk együtt, szót-szólva a képről.” (Lázár Kovács Ákos, a Faludi Filmszemle és Fotópályázat igazgatója)
A hét képe(i): Szigeti Vajk István: Hit és közösség (sorozatok, II. díj)
„2019-ben látogatott Erdélybe, Csíksomlyóra először a pápa. Talán a média zajban, kevés figyelem került az igazán fontos dologra, vagyis arra a közösségre amely fogadta a pápát. A híradások, a pápa útját mutatták be, viszont kevés média anyag szólt az esőben, hidegben várakozó hitben megerősödött tömegről. Fotó esszém ezt a fajta „”hitbéli próbatételt”” próbálja bemutatni, amelyben ez a közösség példa értékűre vizsgázott. A fotók a hit közösség formáló és erős identitás tudatú embereket mutatják be, akik minden viszontagság ellenére találkozhattak Ferenc pápával.“
„Mikor lesz alkotás egy kattintásból? – nem tudom – azt sem tudnám megmondani, hogy amit csinálok az éppen alkotás, vagy a magam alkotási vágyának a kielégítése? Egy dologban azonban biztos vagyok, hogy a képeimen keresztül valahol ott vagyok én, mint narrátor, s talán nem is mint „az alkotó”. Saját képeimről mindegyikéről eltudom mondani, hol készült, mikor, milyen idő volt, milyen érzések voltak bennem, amikor exponált a gép, mit kerestem épp abban a kompozícióban. Vajon ennek töredékét a képeimet szemlélő érti, tudja, felismeri? Ekkor következik a művészek és alkotó emberek legérzékenyebb lépése, hogy az alkotását kiengedi a kezéből, hogy mű elkezdje élni a saját életét az alkotója nélkül. Ez az a pillanat amikor a szemlélő az alkotás részévé válik, hiszen a látványon keresztül átélheti az alkotó által megformált pillanatokat, érzéseket. Ha a kép sikerül hatást gyakorolnia szemlélőjére, akkor a kattintásból alkotás válik. Ennek mentén igyekeztem értéket teremteni, hogy személyem nélkül is a képeim meséljenek, érzéseket váltsanak ki a szemlélőből, akik ezáltal az alkotásom részévé válnak.
(Szigeti Vajk István)
Lelkiállítás
Néma csöndben adott ideig keringenek a résztvevők a teremben az alkotások előtt – alkotástól alkotásig mennek teljes csöndben, addig, amíg az egyik alkotás ki nem kezd a nézőjével. Ha ez megtörténik, a néző megáll, hagyja magát “megdolgozni” a műalkotás által, lélekben kötekednek egymással. A maradék időt a gyakorlat végéig “édeskettesben” töltik. A légyott idejének múltával mindenki marad helyben, megfordul, háttal az alkotásnak behunyja a szemét és felidézi “kedvesét”, keresi, mi az az egy szó, kifejezés, ami legjobban leírja a találkozás keltette lelkiállapotot. Majd már nyitott szemmel sorra bemondják a résztvevők a bűvös szót, megosztásként.
