2015 a megszentelt élet éve, a szerzetességé, a szerzeteseké. A Szív márciusi számában többek között szerzetesek és szerzetesnők írnak, vallanak hivatásukról, a fogadalmakról, nehézségekről, mélységről és magasságról. Amikor a lap szerkesztési munkálatai folytak, még nem lehetett tudni, hogy az Amerikai Filmakadémia Oscar-díját az Ida című lengyel film fogja kapni, amely egy szerzetesnőről szól.
Zavarba ejtő film az Ida (2013), és bravúrosan vonja ki magát a sablonok alól. Hogy lesz a fogadalomtétele előtt álló lengyel apáca történetéből holokauszt- és kommunizmus-film? Miért nem tudunk igazán megbotránkozni az említett hölgy szexuális kalandozásán? Pawel Pawlikowski rendező valamit nagyon jól csinált: az ismeretlen színészekkel készült, kis költségvetésű kelet-európai film az Európai Filmdíjat már elnyerte, a legjobb idegen nyelvű film kategóriában pedig az Oscar és a Golden Globe előszobájában áll.
Anna nővér(Agata Trzebuchowska)egy árva apácanövendék, aki fogadalomtétele előtt tudja meg zsidó származását és valódi nevét: Ida. Egyetlen élő rokona, Wanda(Agata Kulesza), a háború utáni koncepciós perek rettegett vérbírója. A zárdán kívüli, „ellenséges” világról jószerével semmit sem tudó novícia és az alkoholproblémával (élete értelmetlenségével?) küzdő nagyvilági nő látszólag tökéletes ellenpárjai egymásnak. A lengyel kommunista államberendezkedés konszolidációs időszakában járunk, a múlttal való őszinte szembenézés azonban még várat magára. A két nő elindul, hogy megismerjék, újraéljék a családi múltat: megtudják, mi történt Ida szüleivel, és hol nyugszanak. Nem megnyugtató, amit találnak.
A végtelen profánnak ábrázolt „külső” világgal szemben annak ellenpólusa, a – hívjuk így – szakrális erőtér is megjelenik a filmben. Mindenekelőtt a címszereplő Ida alakjában, akinek pogány eredetű neve és megszentelt hivatása feltűnő ellentétben áll egymással. A fiatal lány nyilvánvalóan a kolostor makulátlan világának hírnöke. Maga a rendfőnökasszony küldi őt fogadalomtétele előtt züllött nénikéjéhez, hogy megismerje (és talán, hogy megszentelje) azt a világot, melyet épp elhagyni készül (erre rímel a film kezdőjelenete is, amelyben a nővérek egy Jézus-szobrot állítanak fel egy bomba ütötte kráterben).
A falusi asszonyok régi szokás szerint kezet csókolnak neki. A kultúrházi dorbézolás alatt ő nagyrészt a szobájában ül, és imádkozik. Első ránézésre kissé steril ez a lány. Alig hallatja a hangját – arca, szeme viszont beszédes. Nem akar részt venni, nem akar idetartozni – de amennyire bevonódik, az is épp elég. A két nő közös utazása mindkettejüket átformálja. Ida visszatérése a kolostorba a beavatott visszatérése a beavatatlanok közé – holott látszólag nem élt meg semmit „odakint”, hozzáférhetetlen és érintetlen maradt. Mégis: a fogadalomtétele előtti estén őszintén bevallja a bombakráterbe delegált Jézus-szobor előtt, hogy még nem érzi magát késznek az „eljegyzésre”. Még nem ismeri a másik pólust – mondhatnánk mi –, nem teljes az identitása. Amit Ida „kint” látott, egyszerre volt sokkoló és kíváncsiságot keltő. A zárdából visszamegy a városba, hogy megéljen mindent, ami számára az „odakintet” jelenti.
A film legnagyobb kérdése talán éppen az, hogy lehetséges-e (és ha igen, milyen formában) a szent és a profán világ „boldog házassága”, vagy marad a teljes izoláció. Habár a kereszténységnek – Jézus Krisztus példája nyomán – megvan a teológiai válasza erre, az egyéni megvalósítás nem mindig zökkenőmentes. Az Ida talán éppen attól különleges, hogy finoman hangolt nyelve a legkevésbé sértő keresztények, ateisták, kommunisták, zsidók felé. Mint maga Ida, nem ítél – de nem spórolja meg az átélés időnként gyötrő kötelességét.
Szerkesztő: Kóczián Mária
