Borda Máté írása
Boksay József képeiről ez az egyszerűség sugárzik. Egyházi művei, szépséges hazáját, Kárpátalját lefestő tájképei, és családtagjairól készült portréi számomra annak a sajátos huszadik századi életútnak a tükrei, amelyben Boksaynak része volt, és amelyben helytállt.
Ahhoz a nemzedékhez tartozott, mely tagjainak el sem kellett hagyniuk Kárpátalját, mégis négy állam polgárai voltak életük folyamán. 1891-ben még az Osztrák-Magyar Monarchiában született, a két háború között Csehszlovákia állampolgára volt, majd néhány évnyi magyar fennhatóság után a Szovjetunió évtizedei következtek. A kárpátaljai művészet másik nagy alakját, barátját, Erdélyi Bélát jóval túlélve, 1975-ben, életének 85. évében hunyt el Ungváron. Családja, hite és művészi munkája tartotta meg ilyen sokáig.
Világlátott ember volt. Budapesten végezte a főiskolát, mestere a Munkácsy-tanítvány – és szintén kárpátaljai – Révész Imre volt, akivel szellemi társak és közeli barátok lettek. Az első világháborúban frontszolgálatra került, majd orosz hadifogságba esett, ahol – lévén ez még a cári, nem pedig a bolsevik-típusú hadifogság – alkalma volt az orosz képzőművészettel is ismerkedni. Hazatérvén Ungváron helyezkedett el rajztanárként. Családot alapított, amely ettől kezdve támasza és művészi inspirációja volt egész élete folyamán. A Párbeszéd Háza dísztermében látható kiállításon központi helyet kapott feleségéről készült festménye, de kisunokáinak portréit is megnézhetjük. Hárman közülük a megnyitón is jelen voltak.
Boksay a két világháború között tanulmányutakat tett Bécsben, Prágában, Drezdában, Párizsban. Ebben az időszakban főképp egyházi festőként működött, legfontosabb munkái közé tartozik a máriapócsi kegytemplom és az ungvári Szent Kereszt Felmagasztalása görögkatolikus székesegyház kifestése. Jelentőségét mutatja az unokája, Erfán Ferenc festőművész által mesélt történet, miszerint 1937-ben négy görögkatolikus püspök – a munkácsi, a hajdúdorogi, az eperjesi és a lembergi – találkozott Boksay ungvári műtermében, hogy festői tevékenységéről és annak hívekre gyakorolt hatásáról egyeztessenek.
Életének talán legnehezebb időszaka következett 1945 után, amikor a kommunista hatalom megtiltotta egyházfestői működését, és a szeme láttára pusztítottak el vagy alakítottak át világi célokra számos általa kifestett templomot. Művészi témaként maradtak a hegyek, az erdők, a tavak és patakok, illetve a csendéletek és a portrék, köztük több önarcképpel. Festői munkásságát később Ukrajnában és az egész Szovjetunióban is elismerték, több díjat kapott, kiállításai voltak, munkái a moszkvai Tretyjakov Képtárba is bekerültek. Szűkebb hazájában, Kárpátalján 1990-ben az ő nevét vette fel a megyei szépművészeti múzeum, melynek vezetője ma unokája, Erfán Ferenc.
Boksay görögkatolikus papi családból származott: apja, nagyapja és bátyja is ezt a hivatást követte. Ő maga a festészetben találta meg életfeladatát, amely mellett ki is tartott, és amely őt is megtartotta az életben. A kiállítás ennyiben szépen felvezeti a Párbeszéd Háza jövő évi fókuszpontját, az identitás, a hivatás kérdését. A tárlat január közepéig látható, a záróeseményt a Kaláka zenéje eleveníti majd meg. Tavasszal pedig a tervek szerint a Boksayról szóló ukrán nyelvű album után megjelenik az újraszerkesztett és bővített, minőségileg javított magyar kiadás is.
