Az égi lakoma nyomán mindennapi kenyerünk, étkezéseink is nagyobb távlatot kapnak, kaphatnak. – Kenyér és bor, orgona-felújítás, spárgakrémleves és epres köleskrém is a témája a kelebiai plébánosról, a sokoldalú és vállalkozó kedvű Paskó Csabáról készült riportnak. Csaba atya, aki zenetanár és séf is egyben, megváltoztatta a bácskai közösség életét. A Szív gazdag tartalmából – ízelítőül – Horváth Árpád főszerkesztő írásából idézünk:
„Amikor ötéves koromban megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt válaszoltam: pap vagy szakács – emlékszik vissza a plébános. – Erre anyám kijelentette: »Egyik sem, fiam. Mi az, hogy pap leszel? Nem tudod te azt még eldönteni. Szakácsnak meg eszedbe ne jusson elmenni!«” A gasztronómiának errefelé még mindig nem túl nagy a becsülete. Azóta is többször vonták már kérdőre Csaba atyát: amellett, hogy pap, karmester, tanít a szabadkai zenei szakközépiskolában, mit akar még a főzéssel – az olyan ciki, mondják. Ám mára világossá vált: gasztronómiai érdeklődése nem csupán időigényes hóbort. Egyrészt fontos közösségszervező eszköz, másrészt a helyi adottságokat kihasználva a plébánia gazdasági fenntarthatóságát is segíti vele. A bácskai talajon termő gyümölcsökből dzsemeket, a meggyből, eperből bort, a dióból, körtéből pedig pálinkát készítenek. A templomkert harminckilenc tőből álló szőlőjében körülbelül ezerötszáz kiló szőlő terem, amiből hatszáz liter bor készül évente. Ezt használják misebornak, ezzel kínálják a vendégeket, a maradékból pedig bőségesen tudnak palackozni is.
A helyiek közül többen félve nézték, amikor a plébános a házi lekvárokat és borokat értékesíteni kezdte, ám szerinte semmi kivetnivaló nincs abban, hogy a templom és a plébánia fenntartásának anyagi feltételeit a maguk által előállított termékekkel teremtik elő. „A középkorban sem volt ez másként. De még ma is vannak olyan nagy kolostorok – gondoljunk a pannonhalmi főapátság borászatára –, amelyek termelőként is megnyerték az emberek bizalmát. Kiváló borászaik vannak, és színvonalas vendéglátóegységeik fontos anyagi forrást jelentenek a kolostornak – emlékeztet. – Természetes, hogy vannak anyagi szükségletek. Nem a pénztől kell félni, az csupán eszköz. A baj az, ha céllá válik az ember életében.” És valóban, a kelebiai plébánia jó példa arra, hogyan lehet látszólag lehetetlen körülmények közt is értéket teremteni. Tevékenységével Csaba atya nem csak a templomba járó katolikus közösséget szólítja meg. Feladatának tekinti a történelmi egyházakból kilépett kereső emberek megszólítását is. Mint mondja, elszomorítja, amikor azt látja, hogy sokan a jobb megélhetés reményében inkább elmennek külföldre mosogatni, a jó zsíros bácskai földeket meg közben sorra adják el. Holott itt megvannak az adottságok, hogy ha van az embernek egy kis darab földje, akkor lehet boldogulni. „Ha én egy ilyen kis plébánián meg tudtam csinálni, akkor bárki meg tudja csinálni.
/…/
Hogy mondandójának nagyobb nyomatékot adjon, Loyolai Szent Ignácot idézi: mindent Isten nagyobb dicsőségére. Egy mandulával töltött csokigolyóval is lehet magasabb célokat szolgálni – gondolja tovább aztán a jezsuita jelmondatot. „Akár séfként dolgozom, akár tanítok, vagy karmesterként állok a szimfonikus zenekar előtt, mindig próbálok a dolgok mélyére világítani. Van, hogy nem is beszélek istenes tartalmakról, csak főzök, tanítok, vezénylek. De akik körülöttem vannak, tudják, hogy azt is papként végzem. És ez talán elgondolkodtatja őket.”
A teljes interjú A Szív júniusi számában olvasható, amely kapható az újságárusoknál, illetve előfizethető, megrendelhető – digitális formában is – a Jezsuita Kiadó oldalán.
