– Hogyan kerültél kapcsolatba a jezsuitákkal?
– Még a ’90-es években, lelki útkeresésem során találtam rá a dobogókői Manrézára, amit akkoriban Sajgó Szabolcs jezsuita atya vezetett. Spirituális otthonra leltem itt, és visszataláltam eredeti hivatásomhoz, a művészethez is. Öt év alatt kereken ötven kiállítást rendeztünk ott fenn a hegyen, és közben nagyszerű közösség formálódott. Nagy élmény volt ez az időszak számomra művészeti vezetőként és alkotóművészként egyaránt. Később Sajgó atya a pesti Párbeszéd Háza élére került, ahol szintén besegítettem a képzőművészeti programok szervezésébe. Tavaly év vége óta művészeti vezetőként irányítom a ház dísztermében működő új Faludi Galériát.
– Milyen koncepció mentén rendezitek a tárlatokat?
– Az alapvető követelmény az elmélyültség és a kvalitás. Hiszem, hogy nemcsak a szűken vett egyházművészet képes az embert Isten felé emelni. Csontváry azt mondta, hogy a Magányos cédrus festésekor kicsit megnyílt neki az ég. És ezt nemcsak ő érezte, hanem mi is, amikor ránézünk a képre.
Ilyen műveket, ilyen alkotókat keresünk, és másodlagos az, hogy a téma egyházi vagy profán, a művész képzett vagy naiv, az ábrázolásmód figurális vagy absztrakt.
A figurális bizonyos értelemben nagyobb kihívás, mert könnyebben átcsúszik a giccsbe, ami sajnos gyakran előfordul az egyházi művészetben is. Csak kevesen képesek megmaradni a figuralitásnál úgy, hogy amit csinálnak, az művészileg hiteles és egyúttal modern: az egyházművészetben ilyen volt Prokop Péter, Molnár C. Pál vagy nagybátyám, Kákonyi Asztrik. Izgalmas területnek tartom a naiv művészetet is. Nagyon kevés választja el a dilettáns munkáktól, de az a kevés perdöntő: nehéz megmagyarázni, hogy miért, de az egyik zseniális, a másik művészileg értéktelen.
– Milyen terek állnak rendelkezésre a kiállításokra?
– Alapvetően a díszteremben tartjuk a tárlatokat. Ez az egykor kápolnaként működő terem gyönyörű, átlelkesült környezetet biztosít a műalkotásoknak. Itt láthatók a nagy kiállításaink körülbelül 4-6 hetes váltásban, kivéve a nyarat, amikor végig egy tárlat fut. A folyosón, valamint egy Pedro Arrupéról elnevezett kisebb teremben kamaratárlatokat is tartunk, nemrég például útszéli keresztekről, majd a modern templomépítészetről rendeztünk fotókiállítást.
– Hogyan jönnek létre a tárlatok?
– Egyrészt az általunk kiírt pályázatok útján, amelyekkel főként a fiatalabb, még nem befutott művészeket szeretnénk megszólítani. Ez a módszer igen sikeresnek tűnik, hiszen tavaly közel 800 munka érkezett. Idén az Amit alkottam, jó című pályázatunknál szigorítottunk a feltételeken – egy alkotó legfeljebb három alkotást küldhetett be –, és így is mintegy 300 művet kaptunk.
A képzettség és a művészi múlt ezúttal sem volt feltétel, így a szakmai zsűrinek komolyan meg kellett szűrnie az anyagot, két körben. A pályaművek legjavából rendezett kiállításunk május 28-án zárul egy különleges finisszázzsal, ahol a művészekkel is meg lehet ismerkedni. A tárlatok létrejöttének másik módja, amikor mi kérünk fel művészeket, ilyen volt nemrég Szuromi Imre kiállítása. A kortárs művészet mellett fontosnak tartjuk, hogy már elhunyt alkotók életművét is bemutassuk, különösen akkor, ha méltatlanul kevéssé ismertek. A közelmúltból ide tartozik a jelentős kárpátaljai festő, Boksay József tárlata, vagy nagynéném, az életének java részét Amerikában leélt kalocsai iskolanővér, Kákonyi Konstantina munkáinak bemutatása, korábbról pedig említhetném a nagyszerű egyházi festő, Molnár C. Pál kiállítását. Ilyen kevéssé ismert életmű Thuronyi Istváné is, amely az idei évad utolsó tárlatán, június elejétől lesz látható.
– Milyen terveitek vannak ősztől?
– Szeptemberben az Ars Sacra Fesztiválhoz kapcsolódunk egy meghívásos csoportos tárlattal. Ezután jönnek a fiatalok, hiszen hagyományainkhoz híven kiállítjuk a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasainak friss munkáit. Jövőre is meghirdetjük immár szokásos pályázatunkat, ami ezúttal a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszushoz fog kötődni.
Ezenkívül sok más tárlatunk is lesz, köztük egy igazán különleges, amelyen Csókay András agysebészi munkájának művészi leképezését láthatjuk majd. Ami az elfeledett hagyatékokat illeti, terveink között szerepel Baranyi Judit textilművész, valamint Székács Zoltán festőművész és felesége, Kárpáti Magda grafikusművész munkásságának bemutatása.
– Milyen kísérő programjaitok vannak?
– Kísérletezünk a gyerekeknek szóló múzeumpedagógiai foglalkozásokkal, ami persze csak bizonyos témájú kiállításokon alkalmazható. Tartunk tárlatvezetéseket, szép számú közönséget vonzott például Prokopp Mária professzor-asszony vezetése a Kákonyi Konstantina-kiállításon. Van egy sajátos, Lelkiállítás című programunk is, amelyen a résztvevők csendesen szemlélik a műveket, és a végén megoszthatják egymással élményeiket. Természetesen a megnyitók és a finisszázsok is kiemelt események. Volt, hogy a Kaláka zenélt nekünk, máskor Petrás Mária énekelt, de egy-egy megnyitóbeszéd, Jelenits Istváné vagy épp Rieger Tiboré, önmagában is nagy élményt tud nyújtani.
