Ferenc pápát pontosan egy éve választották meg. Patsch Ferenc jezsuitát az MTI munkatársa kérdezte az elmúlt év tapasztalatairól. Az interjú teljes anyagát közöljük.
Mely események emelhetők ki Ferenc pápa tevékenységének első évéből?
Amikor március 13-án – valódi meglepetés-pápaként – megválasztották és először állt ki Szent Péter Bazilika erkélyére, szinte tapintható volt a tömegben a vele kapcsolatos várakozás. Másnap a Corriere della Sera híres karikatúristája ezt a mondatot adta a pápa szájába: „Hát még én mennyi meglepetést fogok nektek okozni…” Aki követi az eseményeket, némileg beigazolódva láthatja ezt az újságírói intuíciót. Bár egy év nem sok idő, azért máris történt egy s más. Például sikerült megakadályoznia egy háború kirobbanását Szíriában – és mindezt tisztán spirituális eszközökkel: böjttel és imádsággal! Én ezt látom a legfontosabb külpolitikai eredménynek. A Lampedusában tett látogatásával ráirányította Európa figyelmét a bevándorlók élethelyzetére. A problémát megoldani nem tudta, de képes volt „érzékenyíteni”, mert a szeretet szemével láttatta a legkiszolgáltatottabb emberek életét. Békülékeny hangot ütött meg az ökumenikus és vallásközi párbeszédben, amire sokan régóta vártak. 2013 augusztusában személyesen írt levelet, hogy kifejezze jókívánságait „minden muszlimnak” a ramadán befejezésekor tartott nagy ünnepük (id’al-fitr) alkalmából. Eddig ezt a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa hivatalból tette. Hozzálátott a kúria belső, intézményes reformjához. Ki hitte volna – különösen a kívülállók közül –, hogy a Katolikus Egyháznak ilyen belső tartalékai vannak?
Hogyan értékelhető ez az év a világegyház és a Vatikán nemzetközi kapcsolatainak szempontjából?
Szerzetesként az a véleményem, hogy minél kisebb a pápaság világi hatalma, annál nagyobb esélye van annak, hogy valódi, spirituális hatalma érvényre jusson. Jót tett az egyháznak, hogy – még nincs 150 éve! – elveszítette a birtokait; bár akkoriban ezt kevesen látták így. A pápaság kétezer éves történelme során egyetlen pápának sem volt ilyen „jó sajtója”. Már II. János Pál is sokat tett azért, hogy hivatalának elsősorban lelki, globális spirituális oldala domborodjon ki. Ferenc pápa még tovább ment ezen az úton. Ma sokan vannak, akiknek semmi közük az egyházhoz, vagy nem is keresztények, de azt pontosan tudják, hogy valahol Rómában él a milliárdos taglétszámú Katolikus Egyház csúcsvezetője – és hogy ő jó ember. Ferenc pápa új „kommunikációs stratégiájától” pedig az az érzésem, hogy friss tavaszi szellő kezdett lengedezni a vatikáni kertek fái és patinás épületei között.
Az általa kiadott apostoli buzdítás mennyire tükröződik a pápa elődeihez képest újnak mondható szellemisége?
Az Evangelii Gaudium kezdetű buzdítást mély spiritualitás hatja át. Nagyon örültem a szociális érzékenységnek, és annak is, hogy a nők helyzete napirendre került. Persze ez a kérdés egészen másként fest Nyugat-Európából, mint mondjuk Ázsiából vagy Afrikából nézve – hiába, ebben a globalizált világban nem élünk tökéletes történelmi egyidejűségben. Az enciklika nemcsak épületes olvasmány, de egyúttal nagyon gazdagító és élvezetes is. Meg kell vallanom, hogy ez volt az első pápai dokumentum, amit nagy élvezettel és majdnem egy szuszra olvastam végig!
Miben foglalható össze a liturgikus újítás és a puritán életmód lényege?
Ferenc pápa életmódjában szakított a reneszánsz „pápai udvar” stílusával. Olyan változás ez, ami „mögé” már nem lehet majd visszamenni. Hivatalos liturgikus újításokról nem tudok, de az biztos, hogy korábban a pápai liturgiák jóval formálisabbak voltak. A mostani talán egyesek számára összecsapottnak, hányavetinek is tűnhet. A liturgia elsősorban Isten imádásáról szól, imádság, és szépen kell végezni, de ez nem elsősorban a külsőségeken, hanem az összeszedettségen múlik. Fontos, hogy ne legyen divat a pápa „pauperizmusa”, hanem inkább a belső lelki élet kifejeződése – mint minden, amit teszünk.
Ferenc erőfeszítéseket tesz, hogy átláthatóvá tegyék a Vatikán homályos pénzügyeit is. Az Apostoli Szék Vagyonkezelőségének vezetőjét letartóztatták. Hogy látja, ez a folyamat mennyire lesz hosszú, és egyáltalán a végére lehet-e érni?
A bűn folyamatának végére érni biztosan nem lehet, mert ez – teológiailag szólva – hozzá tartozik a bukott emberi létállapotunkhoz. Nyilvánvaló, hogy a vagyonkezelés terén történtek visszaélések, és nagyon jó hírnek tartom, ha a megtisztulás jelei mutatkoznak. Az egyházon belüli bűn ténye önmagában nem lep meg – de nagyon fáj… Eleget gyóntatok ahhoz, hogy tudjam: a keresztények – s köztünk mi papok is – a legkülönfélébb bűnök elkövetésére képesek vagyunk. Minden eddigi élettapasztalatom arra tanít, hogy ahol a pénz szerepet kap – és ez minden intézmény életében elkerülhetetlen – ott feltételezhető, hogy előbb-utóbb megjelenik a bűn is. És itt sokat számít, hogy az egyház azt hirdeti: elsősorban Isten előtt vagyok felelős!
De beszélhetünk kényesebb kérdésekről is. Itt van például a gyermekeket szexuálisan bántalmazó papok esete. A pedofília rettenetes bűn – avagy rettenetes pszichiátriai eset –, ami után borzasztóan mély sebek maradnak az áldozatban. Már XVI. Benedek bátran szembenézett a problémával és új utakat tört a korábbi gyakorlathoz képest. Ő talán mindenki másnál többet tett ezen a téren. A gyermekek sérelmére elkövetett szexuális erőszak statisztikai mutatói megrendítőek. Ám azt is megmutatják, hogy a visszaélések legnagyobb része családi környezetben, távolabbi családtagok, egy nagybácsi, idősebb testvér, rokon, vagy szomszéd részéről, esetleg iskolai közegben történik. És a Katolikus Egyház talán az egyetlen közintézmény, amely az utóbbi években az áttetszőség és a felelősségvállalás irányába mozdult el. Senki sem tett többet az egyháznál, és mégis az egyház az egyetlen, amelyet támadnak. Persze ezt is megértem, hiszen itt a legkiáltóbb az ellentmondás a hirdetett elvek és a megtörtént visszaélések között.
A Vatikán bürokráciájának megreformálása milyen ütemben halad, mik lesznek a fő csapásirányok e téren?
A „C8” – a nyolc bíborosból („cardinali”) álló testület – rendszeresen ülésezik és várhatóan valódi strukturális változások következnek majd, amelyek során az egyház alkalmasabb lesz arra, hogy segítsen a mai kor keresztényeinek, az őket érő kihívások, szükségletek és igények figyelembevételével. Rebesgetik egy a laikusok (Isten népe) számára felállítandó új dikasztérium létrehozását is.
Az idei püspöki szinódus összehívását mi tette szükségessé, milyen reformokat lehet ettől várni?
Ferenc lelkipásztori beállítottságú, arra kérte a püspököket, hogy a rendkívüli szinódus alkalmával a „családokkal kapcsolatos lelkipásztori kihívásokról” informálják őt. Mindennek az a célja, hogy a pápa is segítséget kapjon az egyház hajójának kormányzásához, mellesleg pedig segítse a főpásztorok egymás közti kommunikációját. Az előzetes program szerint olyan témákról lesz szó, amelyek a mai átalakuló világban különös figyelmet érdemelnek: ilyenek a nehéz lelkipásztori helyzetek a házassággal kapcsolatosan – a különélők, az elváltak, az azonos neműek, valamint a házasok új élet elfogadása iránti nyitottsága stb. Nem gondolnám, hogy alapkérdésekben megváltozna az egyház kétezer éves tanítása. Nagyon is időszerű viszont a mai kihívásokkal számot vetni és, ha szükséges, megtenni az iránymódosításokat.
Mennyiben nyilvánul meg a pápa cselekedeteiben, megnyilvánulásaiban jezsuita, illetve latin-amerikai volta?
Nekem úgy tűnik, hogy valóban ezek a „különlegességei” ennek a pápaságnak. Amikor Jorge Mario Bergogliót Róma püspökévé választották, a bennfentesek azonnal arra figyeltek, hogy ő az első jezsuita pápa. Rendünk egyik fő sajátossága, hogy mindig a legfontosabb kihívásokra próbál adekvát választ adni az evangélium szellemében, a „lelkek megsegítése” érdekében. Ez Ferenc pápa esetében azt jelenti, hogy a figyelmet a perifériákra irányította, és sokoldalú párbeszédbe kezdett a globalizált világgal. Másrészt, az mindenkinek azonnal feltűnt, hogy Bergoglio nem európai. Az eddigi 266 pápa közül 253 európai volt, Buenos Aires egykori érseke viszont az első pápa az egyháztörténelemben, aki az amerikai kontinensről jön. Az egyház ezzel vált tényleges „világegyházzá”; bár a teológusok már a hatvanas évek óta használják ezt a fogalmat. Az idő múlásával egyre világosabban látszanak azok a problémák is, amelyek egy ilyen változással szükségképpen együtt járnak. Mi, európaiak, még ha nem is értünk egyet, körülbelül tudjuk, ki mit ért a fogalmakon, ha beszélgetésbe elegyedünk. Csakhogy ezt a közös „megértési horizontot” nem lehet többé feltételezni, ha olyasvalaki is bekapcsolódik, aki egy másik földrészről érkezett. Nos, ezek a nehézségek most mintha az egyház központjába is begyűrűztek volna. Elsősorban az eltérő szokásokból, megközelítésekből fakadó bonyodalmakra gondolok – mert ezek a kultúrák közi kommunikáció kihívásai. Ezeknek a nehézségeknek egyik emblematikus, kissé mókás kifejeződése, hogy nemrég, március 2-án, a pápa a vasárnapi Úrangyala imádság után elmondott beszédében spanyolos akcentussal ejtett ki egy szót, ami az olasz füleknek elég obszcénül hangzik. A lapszusz persze gyors karriert csinált a youtube-on; de hát posztmodern világunk már csak így működik. Bár akkor csüggenénk ennyire Ferenc pápa szavain, amikor a Jézus Krisztus keresztjéről beszél!
A pápa nem katolikusokhoz fűződő pozitív hozzáállása ismert. Milyen hatása lehet ennek az egyház egészére nézve?
Tavaly húsvétkor Ferenc pápa elment egy római börtönbe, és ott a hagyományos nagycsütörtöki szertartás keretében megmosta tizenkét fiatal elítélt lábát. Közülük ketten muszlimok voltak. Az már kevésbé ismert, hogy a következő pénteken az iszlám közösség tagjai a római mecsetekben, és máshol is, nyilvánosan imádkoztak a pápáért. Olyan ember ő, aki egyszerű nyelven beszél, megérteti magát az emberekkel. Talán azért is, mert beszéli a gesztusok és az érzelmek nyelvét, ami egyetemes. Híressé váltak a Szent Márta házban tartott reggeli prédikációi, amelyekben röviden, saját szavaival kommentálja az evangéliumot, – ez korábban elképzelhetetlen lett volna! Egy oktató kollégám mesélte a minap, hogy amikor hazamegy, az édesanyja ezzel a kérdéssel fogadja: „Na, és ma mit mondott?”
Szerkesztő: Kóczián Mária
