Július 31-e Szent Ignác ünnepe. Ferenc pápa tavaly a római kúrián együtt ebédelt a jezsuitákkal, megválasztása évében pedig ellátogatott a jezsuiták római címtemplomába, ahol szentmisét mutatott be, mécsest gyújtott Szent Ignác sírjánál, imádkozott Úti Boldogasszonyunk képe előtt, és egy főhajtással adózott Pedro Arrupe előtt is, egy csokor virágot helyezve a nagy jezsuita generális sírjára. A szentmisén elhangzott szentbeszédét közöljük teljes terjedelemben.
A mai szentmisében, amelyben Loyolai Ignác atyánkat ünnepeljük, az előbb hallott olvasmányok fényénél három egyszerű gondolatra szeretnék kitérni, melyek három kifejezésre épülnek: helyezzük Krisztust és az Egyházat a középpontba; engedjük, hogy meghódítson bennünket a szolgálatra; érezzünk megszégyenülést korlátaink és bűneink miatt, megalázkodást Előtte és testvéreink előtt.
Magyar felirathoz kattintson a videolejátszó jobb alsó sarkában található Feliratok ikonra, s válassza ki a magyar nyelvet.
1. Nekünk, jezsuitáknak egy monogram a címerünk, a „Iesus Hominum Salvator [Jézus, az emberi nem Megváltója]” (IHS) mozaikszó. Mindnyájatok mondhatná: ezt mi is jól tudjuk! Azonban ez a címer egy olyan valóságra emlékeztet bennünket szüntelenül, amelyet nem szabad soha elfelejtenünk: Arra, hogy Krisztus a középpont mindnyájunk és az egész Társaság számára, amelyet Szent Ignác éppen „Jézus” után akart elnevezni, hogy kijelölje a viszonyítási pontot. Egyébként a Lelkigyakorlatok elején Krisztus Urunk, Teremtőnk és Megváltónk elé állít minket (vö. Lgy. 6). Ez teszi lehetővé a jezsuiták és az egész Társaság számára, hogy „centrumon kívül” legyünk. Az „egyre nagyobb Krisztus”, a „Deus semper maior” [mindig nagyobb Isten], az „intimior intimo meo” [aki bensőbb legbensőbb valómnál] elé visz bennünket, aki szüntelenül arra indít, hogy kilépjünk önmagunkból, egyfajta kenózishoz [önkiüresítés] vezet el minket, hogy „kivetkőzzünk önszeretetünkből, önakaratunkból és önérdekünkből” (Lgy 189). Nem fölösleges a kérdés számunkra, mindnyájunk számára: Krisztus-e életem középpontja? Valóban Krisztust állítom életem középpontjába? Hiszen mindig ott van a kísértés, hogy magunkat állítsuk a középpontba. Amikor egy jezsuita önmagát állítja a középpontba, nem pedig Krisztust, hibát követ el.
Az első olvasmányban [MTörv 30,15–20] Mózes kitartóan ismétli a népnek, hogy szeresse az Urat, hogy az Ő útjain járjon, „mert Ő számodra az élet” (vö. MTörv 30, 16.20). Krisztus a mi életünk! Krisztus központi szerepével együtt jár az Egyház központi szerepe is: két fókuszpunt, melyet nem választhatunk el egymástól: Nem tudom Krisztust követni, csakis az Egyházban és az Egyházzal. Mi, jezsuiták és az egész Társaság ebben az esetben sem lehetünk a középpontban, mi úgymond „oda vagyunk helyezve”, Krisztusnak és Krisztus Urunk Jegyesének, –aki a mi szent Anyánk, a hierarchikus Egyház –, szolgálatában állunk(vö. Lgy 353). Olyan emberekké lenni, akiknek gyökerei és alapja az Egyházban van: ezt akarja tőlünk Jézus. Nem lehetnek párhuzamos vagy elszigetelt útvonalak. Igen, a keresés útjai, kreatív utak, igen, ezek fontosak: elmenni a számtalan határterületre. Ez kreativitást igényel, de mindig közösségben, az Egyházban, azzal az odatartozással, amely bátorságot ad nekünk az előrehaladáshoz. Szolgálni Krisztust annyi, mint szeretni és nagylelkűen, az engedelmesség lelkületével szolgálni ezt a jelenlegi Egyházat.
2. Milyen úton élhetjük meg ezt a kettős központiságot? Tekintsünk Szent Pál tapasztalatára, amely Szent Ignácé is. Az apostol a szentleckében [Fil 3,8–14], amelyet hallottunk, így ír: nekilendülök és futok Krisztus teljessége felé, „mert Krisztus is megragadott engem” (Fil 3,12). Pállal ez a damaszkuszi úton történt, Ignáccal loyolai otthonában, de a lényeg közös: engedték, hogy meghódítsa őket Krisztus. Azért keresem Jézust, azért szolgálok Jézusnak, mert Ő már előbb keresett, mert ő az, aki engem meghódított: ez a mi tapasztalatunk szíve. Ő az első – mindig. Spanyolul van egy szó, ami nagyon kifejező, amely jól leírja ezt: „El nos primerea”, ő megelőz minket. Ő mindig az első. Amikor mi megérkezünk, ő már ott van és vár bennünket. Itt szeretném fölidézni a Lelkigyakorlatok második hetének elmélkedését a Királyságról. Krisztus Urunk, az örök Király, mindnyájunkat hív ezt mondva nekünk: „aki velem akar jönni, velem kell fáradoznia, hogy amiként követett engem a szenvedésben, kövessen a dicsőségben is” (Lgy 95). Amikor Krisztus meghódított minket, ajánljuk föl személyünket és minden törekvésünket ennek a Királynak. (vö. Lgy 96); mondjuk az Úrnak, hogy mindent az Ő nagyobb szolgálatára és dicsőségére akarunk tenni, elviselve a sérelmeket, a gyalázatot és a szegénységet (vö. Lgy 98). Szíriában eltűnt testvérünkregondolok most. Engedni, hogy meghódítson Krisztus, azt jelenti, hogy mindig nekilendülök annak, ami előttem van, a krisztusi cél felé (vö. Fil 3,14); hogy megkérdezem magamat igazán és őszintén: Mit tettem én Krisztusért? Mit teszek Krisztusért? Mit kell tennem Krisztusért? (vö. Lgy 53)
3. Elérkeztem az utolsó ponthoz. Az evangéliumban [Lk 9,18–26] Jézus azt mondja: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét érettem, megmenti azt… Aki szégyell engem…” (Lk 9,23). És így tovább. A jezsuita szégyenkezése. Jézus arra hív, hogy soha ne szégyelljük Őt, hanem teljes odaadással kövessük mindig, bízva Benne és magunkat Rá bízva. De miként Szent Ignác is tanítja nekünk az (Lelkigyakorlatok) első héten, Jézusra, különösen a megfeszített Krisztusra tekintve ezt az igen emberi és nemes érzést érezzük, annak szégyenét, hogy nem vagyunk méltók; tekintsünk Krisztus bölcsességére és a mi tudatlanságunkra, az Ő mindenhatóságára és a mi gyengeségünkre, az Ő szentségére és a mi méltatlanságunkra, az Ő jóságára és a mi gonoszságunkra (vö. Lgy 59). Kérjük a megszégyenülés kegyelmét; a megszégyenülését, amely az irgalom imabeszélgetéséből fakad, melyet Vele folytatunk; amelytől pironkodunk Jézus Krisztus előtt; amely Krisztus szívével hangol egybe minket, amely bűnné lett értem; ez a szégyenérzet a könnyekben harmóniába hozza szívünket, és elkísér minket Urunk mindennapi követésében. Az alázat ráébreszt bennünket minden nap arra, hogy nem mi építjük Isten Országát, hanem mindenkor Isten kegyelme, amely bennünk munkálkodik; az alázat arra indít bennünket, hogy ne saját magunkat és eszméinket szolgáljuk, hanem adjuk át teljesen önmagunkat Krisztus és az Egyház szolgálatára törékeny, elégtelen, alkalmatlan cserépedényként, amelyben azonban egy végtelen kincset hordozunk és közvetítünk (2 Kor 4,7).
Mindig szívesen gondolok a jezsuita alkonyára, arra, amikor egy jezsuita befejezi életét, amikor lemegy élete napja. Két kép jelenik meg előttem erről a jezsuita alkonyatról: az egyik egy klasszikus kép, a Kína felé pillantó Xavéri Szent Ferencé. A festők is sokszor megörökítettékezt a naplementét, Xavéri életének végét. Az irodalomban is megtaláljuk, Pemán szép színdarabjában. A végén, ott áll minden nélkül, de az Úr előtt; segít nekem, ha erre gondolok.
A másik napnyugta, a másik kép, amely példaként eszembe jut, Arrupe atya utolsó beszéde egy menekülttáborban, amikor ezt mondta nekünk – ő maga mondta ezt –: „ezt úgy mondom, mintha ez lenne a hattyúdalom: imádkozzatok.” Az imádság, a Jézussal való egyesülés. Nem sokkal ezután fölszállt a repülőre és Rómába érkezve szélütést kapott, ezzel megkezdődött életének oly hosszú és oly példaértékű alkonya. Jót tesz mindnyájunknak, ha rátekintünk erre a két alkonyatra, két képre, ahogy visszatértek ők ketten. Kérjük a kegyelmet, hogy a mi alkonyatunk is olyan legyen, mint amilyen az övék volt.
Kedves testvérek! Forduljunk Boldogasszonyunkhoz, aki Krisztust méhében hordta és ott volt az Egyház első lépéseinél, hogy segítségével mindig Krisztust és Egyházát állítsuk életünk és szolgálatunk középpontjába; Ő, aki Fiának első és legtökéletesebb tanítványa volt, segítsen bennünket abban, hogy engedjük meg Krisztusnak, hogy meghódítson minket, hogy minden helyzetben kövessük és szolgáljuk Őt. Ő, aki a legmélyebb alázattal válaszolt az angyal szavára – „Íme, az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38) –, járjon közben azért, hogy szégyenkezzünk a ránk bízott kinccsel szembeni méltatlanságunk miatt, hogy alázattal éljünk Isten előtt. Kísérjen el bennünket utunkon atyai közbenjárásával Szent Ignác és a minden jezsuita szent, akik továbbra is arra tanítanak minket, hogy mindent alázattal tegyünk ad maiorem Dei gloriam (Isten nagyobb dicsőségére)!
Forrás: http://w2.vatican.va/content/francesco/it/homilies/2013/documents/papa-francesco_20130731_omelia-sant-ignazio.html
Fordította: Korponai Gábor
Szerkesztő: Kóczián Mária
