2018. március 28-án tartják a Párbeszéd Házában az “Időtlen időkig” – Konferencia a lengyel és magyar katolikus Egyház zsidómentő tevékenységéről a II. világháború alatt című programot, amelyben megemlékeznek Raile Jakab jezsuita atya nem hétköznapi embermentő tevékenységéről is.
A magyar zsidóság számára különösen nehéz időszak kezdődött Magyarország német megszállásával 1944. március 19-től, majd az október 15-i kiugrási kísérletet követő nyilas hatalomátvétel után. Ebben az időben a keresztény egyházak, így a katolikus egyház számos közössége, képviselője, jezsuiták is kivették részüket az üldözöttek mentéséből. Raile Jakab mellett többen is részt vettek ebben a munkában. A Horánszky utcai épület és a Mária utcai templom alatt is sokan bujkáltak. Nemcsak zsidók, többek között katonaszökevények is.
Három visszaemlékezésből idézünk:
F. Szepesi József SJ (1873-1956):
„Rendházunk, amennyire csak tehette, igyekezett az üldözötteket oltalmába venni, és a lehetőségekhez képest segítségükre lenni. Október közepén már többen menedéket találtak nálunk. Ezek száma a helyzet súlyosbodásának arányában gyarapodott, még az év vége előtt a létszám jóval meghaladta a százötvenet. A felebaráti szeretet parancsának nevében befogadtuk őket, a jezsuita rend nem vette a lelkére, hogy ezeket a szerencsétlen üldözötteket a biztos pusztulásnak engedje át, inkább megosztotta velük mindenét, amije csak volt. Az elhelyezés, az étkezés a nagy tömeghez volt mérve, nem volt kivétel senki számára sem, mindenki részesült abban, ami volt. Táplálkozásunk szerény volt, ami heteken át főzelékből és kenyérből állt, de mindenki meg volt elégedve. Hálát adtunk Istennek, hogy a jóvoltából ebben is részünk lehetett, mert bizony sok helyen az éhínség veszedelme ütötte fel a fejét, még vizük sem volt az embereknek a vezeték megrongálodása következtében. Nálunk is fenyegetett ez a veszedelem, de ügyes technikus frátereink mesterfogásával elejét vettük a bajnak és így a rendházunk a víznek birtokában, a környék lakosságának, melyhez tisztelendő nővérek házai is tartoztak, még ebben a szükségükben is szolgálatukra lehetett.”
A később Nobel-díjas tudós, Harsányi János huszonnégy éves fiatalember volt ekkor:
„A német megszállás utolsó két hónapjában a jezsuita atyák mentették meg az életemet azáltal, hogy menedéket adtak nekem a pesti rendházukban.”
„1944 májusában behívtak munkaszolgálatra, Pest környéki gyárakban kellett árut vinnünk. Október 15-én Szálasiék átvették a hatalmat, de minket egy ideig, a vatikáni védlevél megóvott. Nemsokára azonban kivittek a pályaudvarra deportálásra. Láttam, hogy itt a döntés pillanata. Nagyon sajnáltam otthagyni a hátizsákomat és szép pulóverem. A végén mégis otthagytam. Elég jó télikabát volt rajtam, az Északi teherpályaudvaron sok civil is sétált. Így levettem a sárga karszalagom és elvegyültem az emberek közt és szépen kisétáltam a pályaudvarról. A Mária utcai jezsuita rendház főnöke adott menedéket. Többször volt nyilas razzia, de házkutatás során nem találtak meg a nyilasok, pedig nem lett volna nehéz megtalálni engemet. Azt hiszem megvesztegették őket. 1945. január 17-én érkeztek meg az oroszok, akkor lettem újra szabad.”
Az ostrom idejéről P. Pálos Antal SJ (1914-2005), a későbbi provinciális szóbeli közléseiből ismerünk a legtöbbet:
„Budapest ostroma alatt semmi izgalmat vagy ijedelmet nem éreztem. Ha jelzőt kellene keresnem; inkább érdekes volt a korszak. Aggódni nem értem rá, mindig volt feladat. Az egész város lent lakott a pincékben, az egyes óvóhelyek falát áttörték, hogy könnyebben lehessen közlekedni, mi pedig jártunk misézni. Először csak az apácákhoz, kalocsaiakhoz, megváltósokhoz, népleányokhoz, később az apácák közvetítésével más, szomszédos óvóhelyekre is. Mivel életveszélyben voltak az emberek, ez jámborrá tette őket. Tíz órakor lehetett elkezdeni a misézni, akkora kerültek olyan állapotba. Egyébként aludtak, amíg csak lehetett. Amíg magukra kaptak valamit, addig a sarokban gyóntattunk. Hál Istennek az oroszok lusták voltak, csak ‘munkaidőben’ bombáztak, így a kora reggeli és a késő esti órákban viszonylag biztonságosan lehetett közlekedni. Mise után az óvóhelyen maradtunk fél ötig. Ott is ebédeltünk, kaptunk egy darab kenyeret. Emlékszem egyszer a Heinrich család hívott misézni. Nagyon gazdag emberek voltak, az Üllői út 34-ben volt egy hatalmas vasüzletük. Az óvóhelyen miséző helyet építettek. Náluk a misét fölséges reggeli követte: vajat, szalámit ettünk. A végén megkérdezték, mivel hálálhatják meg, hogy eljöttem. Én egy lámpát kértem és egy kannában petróleumot hozzá. Óriási dolog volt ez akkor.
A rendházban nem sokat csináltam. Az ottani óvóhelyet megszállták a zsidók, – legalább kétszázan voltak – mi pedig behúzódtunk a templom alá. A gondnok páter előzőleg rengeteg babot és sárgaborsót szerzett be, azt ettük különböző hígításban. Aztán a zsidók hazamentek – mindannyian megmenekültek a –, nem nagyon ismertem őket, azzal a két családdal kerültem csak barátságba, akik A Szív szerkesztőségében húzódtak meg: egy Szenes nevű házaspárral és egy Steiner Magda nevű – előzőleg katolizált – nővel. Kérésükre a gettóba is bementem, papi ruhában beengedtek.”
Fotó: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.77.10.
