Bellovics Gábornak hívnak, a Nyugat-Dunántúlról, Mosonmagyaróvárról származom, 30 éves vagyok.
Két éve a bajor fővárosban, Münchenben élek. Regensburgban egyházzenei tanulmányokat hallgatok, valamint próbálom a Németországban töltött éveket jól felhasználni arra, hogy igazán megismerjem, jobban megértsem a helyieket, és közelebb kerüljek az ott élőket foglalkoztató társadalmi, szociális, politikai kérdésekhez. Európai és globális kérdésekhez. Ez nem is olyan egyszerű.
Sokszor kérdezik tőlem: „Mit gondolnak a magyarok erről vagy arról a kérdésről?” Ilyenkor visszakérdezek: „Miért, a németek mit gondolnak?” Így gyorsan kiderül, hogy nem ilyen egyszerű a kérdés: magyarok, németek, szírek. A véleményspektrum nagyon széles. Mind itthon, mind ott. Személyes beszélgetések, párbeszéd által eddig még mindig a falak omlásának voltam tanúja. Ember és ember között. Talán érdemes itt kezdeni. Időt adni, meghallgatni, odafigyelni, és közben nem előre azon agyalni, mi lesz a válasz. Nyitottnak lenni, meghallani a másik szándékát, mondanivalóját, igazi belső valóját. A diakónusszentelésemre készülve felerősödnek ezek a hangok, és bíztató szavakká válva erősítenek a hivatásomban.
Olyan pap, olyan szerzetes szeretnék lenni, aki nem a kész válaszait akarja lenyomni mások torkán. Hanem mindig készen állni arra, hogy meghalljam a másik valódi érzéseit, és késznek lenni a saját magam gondolatait is újra meg újra megvizsgálni. Hogy a párbeszéd és kiengesztelődés szolgája lehessek. Nem németek, magyarok vagy szírek között. Mert ha csak ebben a három kategóriában kellene gondolkodni, nem is lenne olyan bonyolult a világ. De valójában emberek léteznek: ahány élet, annyi út. Ezt megérteni, keresni és szolgálni: igazi kincsesláda.
Április 29-én, szombaton délután a Mária utcai Jézus Szíve templomban Székely János püspök atya Bellovics Gábort és Petrovics Lászlót diakónussá szenteli
