Mócsy Imre (1907-1980) jezsuita, főiskolai tanár, biblikus professzor 1949 és 1968 között 9 évet ült börtönben, a MÁV-tól ment nyugdíjba, papi munkát hivatalosan nem végezhetett haláláig. A „szent huligán” hite soha nem kopott meg, ahogy visszaemlékezéseiben írta: „ami hibámon kívül ér, az számomra „isteni végzés”, melyből kiolvasom az üzenetet, megköszönöm az ajándékot és iparkodom végrehajtani a kapott feladatot.” Az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából emlékezünk rá.
Egy ígéretes karrier kezdete
Mócsy Imre 1907-ben Kalocsán született kilencgyermekes polgári családba, édesapja ügyvéd volt. A kalocsai jezsuitáknál érettségizett, tizennyolc évesen belépett a rendbe. Innsbruckban teológiából doktorált, itt szentelték pappá 1936-ban. 1938-44 között a szegedi teológiai főiskola tanára volt. Eközben a Római Gergely Egyetemen bölcsészdoktor lett, majd a Pápai Biblikus Intézetben kandidátusi fokozatot szerzett. 1944-ben meghívták a Gergely Egyetemre tanítani. 1946-ban megszerezte a szentírástudományok doktora címet is. 1947-ben Szegeden biblikus tanárként tanított.
Főiskola az internálótáborban
1948 végén Czapik Gyula egri érsek az egyház és az állam konfliktusában Mócsyt szóvivőjeként Rómába küldte, hogy számoljon be az egyház súlyos hazai helyzetéről. Mócsy római tartózkodása alatt Mindszenty bíborost letartóztatták. Az új helyzetben a vatikáni államtitkárság általa tudott választ és irányelveket közvetíteni a magyar püspöki karnak, s ez meg is történt. Amikor 1949 elején Mócsy hazatért, szinte azonnal letartóztatták, a Buda-Déli, majd a kistarcsai internálótáborba vitték, ahol különböző fizikai munkákat végzett. Annyira sok szeminarista volt az internáltak között, hogy bölcseleti-teológiai kurzust szervezett a számukra. Internált paptanárokban sem volt hiány. A hallgatóknak szabadulásuk után beszámították az ott végzett tanulmányokat és vizsgákat a tanulmányaikba.
„A mi skolasztikusaink közül elsőéves volt Matyasovich Henrik és Wéber János. (Ez utóbbi szabadulása után néhány évre elhagyta a Társaságot.) Másodévesek voltak: Németh Tibor és Máté József, végül harmadévesek Lázár József és Fábián István. A tanulmányi rendhez más, ferences és egyházmegyés kispapok is csatlakoztak. A tananyag elmélyítése után a hallgatóknak vizsgázniuk is kellett. A vizsgákon mindig p. Mócsy elnökölt.
A vizsgák eredményeit rögzítették cigarettapapíron, ezeket az elnök és a vizsgáztató tanár alá is írták. Ezeket a „dokumentumokat” a táborlakók szabadulásuk alkalmával magukkal hozták, és később az egyes teológiai főiskolák elöljárói érvényesnek ismerték el.
A táborban élők lelki életének ápolására, gondozására p. Mócsynak szintén nagy gondja volt. A tilalom ellenére minden nap volt szentmise és szentáldozás. Az évi nyolcnapos lelkigyakorlatot, a fogadalomújítás előtt szokásos rekollekciókat pontosan elvégezték. Nem maradt el a napi egyórás elmélkedés és a két egzámen sem.” (Pálos Antal SJ visszaemlékezéseiből)
1953-ban, a tábor feloszlatásakor kilenc és fél évre ítélték Mócsyt, amit az az évi amnesztia értelmében 6 év 4 hónapra csökkentettek. Büntetését a Markó utcában, Vácott, majd a budapesti Kozma utcai börtönben töltötte. Itt a mosodában felrázó, gőzmángorló és szárítóként dolgozott. Újítását adott be a pelenkamángorláshoz, amit elfogadtak.
1954 végén feltételesen szabadlábra helyezték. Az Állatorvosi Főiskola könyvtárában dolgozott fél évig, majd elbocsátották. Augusztustól a MÁV Kőbányai úti részlegében fizikai dolgozó.
A „puha” diktatúra foglya
1958-tól a Szépművészeti Múzeum Dokumentációs Központjában tudományos kutató. 1964-től ismét a MÁV dolgozója.
1965 januárjában újra letartóztatták, és „összeesküvésben való részvétel” címén az ún. „Rózsa-per”-ben négy évre ítélték.
„Hatvanötben letartóztattak, és az ügyész a kihallgatáson azt kérdezi tőlem:
– Mondja csak, maga már kijutott a segédmunkási sorból és tudományos kutató lett. Aztán vissza kellett mennie a vasúthoz segédmunkásnak? Milyen hangulattal ment maga vissza? – Ezt válaszoltam:
– Ügyész úr, erre egész pontos választ tudok adni, mert három hónap készületem volt rá. Három feltételt tettem. Első: az állapotbeli kötelesség. A második: a szeretet. A harmadik: a vidámság. Hogy ezt megértse, lefordítom kommunista nyelvre:
– Állapotbeli kötelesség: az azt jelenti, hogy jól viszonyulok a munkához.
– Szeretet: az azt jelenti, hogy jól viszonyulok a munkatársakhoz.
– A vidámság pedig azt, hogy amint Lenin elvtárs mondta, a munka az embernek nem a lealacsonyítása, hanem inkább a felemelkedésének az eszköze, tehát azt vidáman végzem. – Aztán még hozzátettem: – Ez propagandának is jó! – Erre ő:
– Na, persze, maguk értenek ehhez. – Én azonban úgy értettem, hogy ez kommunista propagandának is jó volna…” (Részlet egy Mócsy Imrével készült interjúból)
A Központi Büntetés Végrehajtó Intézet cipészetében talpaló, sarkaló, élező és szíjgyártó. Jó munkájáért és szíjgyártói újításáért büntetése negyedét elengedték.1968. január 16-án szabadult, ekkor újra a MÁV-nál dolgozott 1970-es nyugdíjazásáig. Közben paptársai megpróbálták újra bevonni a tanításba, de a rezsim ezt nem engedélyezte. Lelkipásztori munkát végzett, amíg egyre jobban elhatalmasodó betegsége ezt engedte. Élete utolsó évét nagyrészt kórházban töltötte. 1980. június 12-én este halt meg.
A Manréza Lelkigyakorlatos Ház Dobogókőn Mócsy Imre nevét viseli.
Mócsy Imre online elérhető visszaemlékezése és írásai
Hangfelvételek Mócsy Imrével, visszaemlékezések
Szerkesztő: Kóczián Mária
