Nap mint nap tapasztaljuk, milyen nehéz lehet felmérni, mi az, ami tőlem függ, mi az, ami nem, mi az én felelősségem, mi az, ami nem. Hogyan alakulhat mindez közösségben? Mennyiben más ez korunkban, mint régebben volt? Hogyan jelenik meg mindez a Bibliában? Hol van Isten ezekben a kérdésben? A Szív októberi száma körbejárja a felelősség témáját.
Dióssy Iván 1991-ben megnősült, három gyermeke született. Házassága első éveiben súlyos alkoholproblémákkal küzdött, végül 1995-ben, Isten segítségével végleg „letette a poharat”; a teológia mellett pszichológiát is tanult, később állandó diakónus lett. Felesége 2010-ben váratlanul meghalt. 2012-ben pappá szentelték, jelenleg Vaszar plébánosa. A bűn megítélése terén manapság érzékelhető zavarokról, az önmagunk és mások iránti felelősség helyesen megvont határairól, önismeretről kérdezte Kemenes Tamás:
Mintha valamiféle zavar támadt volna a bűn, és így a felelősség megítélése tekintetében manapság; úgy tűnik, nem mindig bűn az, amit annak nevezünk, és talán nem feltétlenül észleljük helyesen a felelősségünk határait sem… Mit gondol erről – először nagy vonalakban?
Először is, a felelősséget (természetesen) nem tudjuk elválasztani a szabadságtól, amely emberi mivoltunk egyik legfontosabb vonása. Az egyház is ezt tanítja: az ember egyik legnagyobb kincse a szabadsága; Isten szabadnak teremtett, és elvárásoktól függetlenül szeret minket. Teremtményi méltóságunk ezen a szabadságon nyugszik. A döbbenetes lehetőség, hgy tehát választhatok a jó és rossz között – nyilvánvalóan óriási felelősséggel jár. A rosszat is választhatom… A régebbi, illetve a mai hívő ember ilyenkor általában belátja: bűnt követett el, azután ezt a bűnét megbánja, és a gyónásban kéri Isten bocsánatát. A másik, manapság igen divatos eljárás ezzel szemben az (sajnos olykor még keresztény körökben is), hogy fogjuk, és jól megideologizáljuk a dolgot, találunk rá valamilyen – mondjuk „pszichológiai” – magyarázatot. Ilyenkor aztán többnyire tíz perc alatt kiderül, hogy valójában nem is követtem el bűnt; hogy ilyen-olyan terheltségek kényszere alatt álltam, gyerekkoromból hozott hatásokat hordozok, más emberek befolyásoltak, stb.
Mondjuk ki: ez az eljárás nagyon komoly hiba, legelőször is és elsősorban azért, mert ilyenkor saját magunkat oldozzuk fel – holott ez egészen biztosan nem a mi dolgunk…
Ugyanakkor éles határvonalat kell húznunk bűnbánat és bűntudat között. Ezek ugyanis a köznapi szóhasználatban sajnos elég gyakran keverednek. A bűnbánat Isten nagy kegyelme, amellyel felemeli az elesett embert, a a bűntudat viszont a Sátán eszköze, amivel depresszióba, meddő szorongásba taszít. S bűntudat statikus – lehúz, megbénít; a bűnbánat ezzel szemben olyan eleven, lendületadó valóság, melynek révén először is arra döbbenek rá, hibát követtem el az ellen, Aki engem a legjobban szeret, azután ezt a tettemet esetleg a könnyekig megbánom. Ezek csodálatos, kegyelemmel teli, rendkívül felemelő pillanatok.
A bűnbánat belevisz egy olyan sodrásba, ami Isten közelébe vezet, és ott is tart bennünket. A bűntudatra ez a legkisebb mértékben sem igaz.
Tehát a pszichológiának is része lehet az összezavar(od)ásban?
A baj mindig ott kezdődik, ahol a pszichológia egyszerre csak – Barsi Balázs kifejezésével élve – „pszichologizmussá” válik, vagyis átlépi az illetőségi körét, és úgy kezd el működni, mintha mindenre képes lenne választ adni. Például egész vallási jelenségek „megfejtését” kínálja. A pszichologizmus tehát valóban komoly veszélyeket rejthet magában, és például a bűn kapcsán is – ahogy már említettem – létrehozhat egyfajta teljesen hamis megnyugvást az emberben. Nem én vagyok a Megváltó… és a pszichológia sem az. A bűnömmel szemben igenis tehetetlen vagyok: feltétlenül Istenhez kell fordulnom vele. A különféle „megkönnyebbülések”, „feloldódások” persze hasznosak lehetnek más, kisebb horderejű esetekben, de a bűn, a saját bűnével szembesülő ember esetében biztosan nem.
Ezzel együtt hadd jegyezzem meg: én az egyházat legalább ennyire féltem a farizeusi moralizálástól is. Sőt, véleményem szerint a pszichológia (akár sarlatán pszichologizmus formájában) épp azért tudott ennyire közel férkőzni hozzánk, mert a híveknek egyszer és mindenkorra elege lett ebből a fajta moralizálásból, helyette tiszta és egyenes válaszokat akarnak kapni. Itt eszembe jut Ferenc pápa, aki „két lábbal, dupla talppal” áll a világban, és innen ad érthető, közvetlen válaszokat az embereknek.
Biztos vagyok tehát benne, hogy ezen a téren (is) komoly önvizsgálatra volna szükségünk.
A teljes interjú A Szív októberi számában olvasható.
