Segíteni, nem helyettesíteni a hívek lelkiismeretét! – Amoris Laetitia

Szabó Ferenc SJ tartott előadást A családszinódus – viták kereszttüzében címmel a Párbeszéd Házában április 25-én. Mondandója középpontjában Ferenc pápa nemrégiben nyilvánosságra hozott szinódus utáni apostoli buzdítása, az Amoris Laetitia fogadtatása, értelmezése állt. A dokumentumot hamarosan olvashatjuk magyarul is.

Szabó Ferenc atyának nemrégiben jelent meg a szinódus kapcsán Házasság és család Krisztus fényében (Jezsuita Kiadó, Bp., 2015)című könyve. Mostani előadásából azokat a részletek közöljük, ahol az Amoris Laetitia új megközelítéseit, az elképzelhető változásokat tárgyalja:

„Pár nappal az Amoris Laetitia közzététele előtt a Szinódus Titkársága kétoldalnyi „olvasási kulcsot” küldött szét minden egyházmegyébe, hogy a püspököket felkészítse a Buzdítás ismertetésére és terjesztésére. Kulcsot adva a dokumentum olvasásához két szempontot emelnek ki: megkülönböztetés és párbeszéd.”

A sajtókonferencia:

„Április 8-án, pénteken délben a Szentszék sajtótermében óriási érdeklődés mellett mutatták be a sajtónak Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetűszinódus utáni buzdítását. A nagyon várt dokumentumot Lorenzo Baldisseri bíboros, a püspöki szinódus főtitkára, Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek, Francesco Miano, a római Tor Vergata Tudományegyetem erkölcsfilozófiai docense, illetve felesége, Giuseppina De Simone, a nápolyi Dél-olaszországi Teológiai Fakultás filozófiatanára mutatták be.

A Buzdítás címe: A szeretet öröme visszautal Ferenc pápa programiratára, A Evangélium öröme kezdetű, 2014-ben megjelent buzdítására – mindkettőt az üdvözítő Jézus által hozott üdvösség öröme hatja át.(EG 1) /…/”

Az Amoris Laetitia kilenc fejezetből, több mint 300 paragrafusból áll. Néhány pontról:

„1. Isten Szava világosságánál (8–30). – A Biblia nem elvont tézisek sora, hanem a családok szeretetkapcsolatát végigkíséri útjukon, bűnben, válságban, szenvedésben is; nem csak az elvont eszményt mutatja fel, hanem az oda vezető utat.

2. Acsaládok valósága és kihívásai (31–57). /…/ – A sajtókonferencián a pápai irat realizmusát hangoztatatták. A konkrét valóság meghallgatása nélkül nem lehetséges megérteni sem a követelményeket, sem a Szentlélek hívását, aki a történelmi eseményeken keresztül szól. (Vö. AL 31–33). /…/ A pápa, amikor a valóság talaján marad és önkritikára buzdít, hogy kiegyensúlyozottan mutassák be a családok helyzetét, hangsúlyozza a hívek lelkiismeretének alakítását: hivatásunk az, hogy alakítsuk, nem pedig helyettesítsük híveink lelkiismeretét (AL 37). Erre Jézus adott példát együtt érző szeretettel szólva a szamariai asszonyhoz és a házasságtörő nőhöz (AL 38)./…/

4. Aszerelem/szeretet a házasságban (89–164). /…/ Eddig a pápai dokumentumok nem elemezték ilyen konkrétan a házastársi szerelmet, megmutatva annak mindennapi alakulását, fényét és árnyékát, örömeit és fáradtságát, feszültségeit, dinamizmusát, fokozatos kibontakozását a krisztusi eszmény felé. (Vö. AL 122–123) II. János Pált idézve (AL 151) rávilágít a test jegyesi mivoltára, a kölcsönös önajándékozásra. A szexualizált testiség nemcsak termékenység és nemzés forrása, hanem rendelkezik olyan képességgel, hogy ki tudja fejezni a szerelmet/szeretet: azt a szerelmet, amelyben az emberi személy ajándékká válik. /…/

A következő pontban (AL 152) így folytatja Ferenc pápa, határozottan kizárva az ágostoni és janzenista felfogást: „Ezért a szerelem erotikus dimenzióját egyáltalán nem értelmezhetjük úgy, mint megengedett rosszat vagy mint olyan terhet, amelyet el kell viselni a család java érdekében, hanem mint Isten ajándékát, amely megszépíti a jegyesek/házasfelek találkozását. A szerelem által szublimált szenvedély, amely csodálja a másik méltóságát, »a szeretet teljes és tündöklő állítása lesz«; megmutatja nekünk, mire képes az emberi szív, és így egy pillanatra »megláthatjuk, hogy az emberi létezés sikeres volt«.”[1] /…/

7. Megerősíteni e gyermekek nevelését (259–290). – A dokumentum – a szinódus nyomán – alaposan tárgyalja a gyermekek/fiatalok szexuális nevelését; itt a szabadság fokozatos érlelődését, az autonómia kialakulását kell elősegíteni, tartózkodva attól, hogy mindig mindent ellenőrizzenek a szülők és a nevelők. A személyek közti megnyílás, a birtoklás helyett az önátadás, az igazi szeretetnek való megnyílás legyen a cél (AL 261, 280, 283).  Megfigyelhető Itt a perszonalista szemlélet integrálása.

8. Elkísérni, megkülönböztetni és integrálni a törékenységet (291–312). – Ez a fejezet a legvitatottabb kérdéseket tárgyalja; főleg ezzel kapcsolatban tettek fel kérdéseket az újságírók Schönborn bíborosnak. Történt itt egy kis előrelépés a Familiaris consortióhoz viszonyítva az elvált és újraházasodottak egyházi integrálását, bonyolult helyzetük megkülönböztetését, illetve egyedi estekben – különböző feltételekkel, penitenciatartás után – szentségekhez járulását illetően. /…/ Ferenc pápa hosszan kifejti a kérdéses megkülönböztetést (az ignácit, de Szent Tamást is idézi, AL 304). Erősen hangsúlyozza: manapság a csődbe jutott házasságok orvoslásánál fontosabb a lelkipásztori erőfeszítés a házasságok megszilárdítására, a szakadás megelőzésére. (AL 307)”

Megjegyzések az Amoris laetitia 8. fejezetéhez:

„/…/ Helyesen kell megkülönböztetni a sebzett és „szabálytalan” (irregolari) helyzeteket. Az elvált és újraházasodott személyek esetéről szólva (AL 300) a pápa átveszi a szinódus ajánlását: a lelkipásztorok alkalmazzák a megkülönböztetést az egyház tanítása és a helyi püspökök iránymutatása szerint. /…/ A buzdítás hivatkozik még a Mitis et misericors Iesus kezdetű apostoli levélre is: a lelkipásztori megkülönböztetés útján a lelkipásztor tekintélyét – mint bíró és orvos – mint „az isteni irgalmasság szolgája” gyakorolja. A buzdítás átveszi a szinódusi záródokumentumtól az egyes estek megkülönböztetésének útját, anélkül, hogy határt szabna e személyek integrációjának, eltérően a múlt gyakorlattól. Kijelenti, hogy bizonyos körülmények között „egyes cselekedetek beszámíthatósága és felelőssége csökkenhet vagy megszűnhet a tudatlanság, figyelmetlenség, erőszak, félelem, szokássá válás, mértéktelen érzelmek és más pszichikai vagy társadalmi tényezők következtében” (AL 302; KEK 1735).[2] /…/

Az elvált újraházasodottak eseteiről írva a 300.pont kifejti: „A papoknak nevelniük kell a hívők lelkiismeretét önvizsgálatra és bűnbánatra. Az elvált újraházasodottaknak pl. meg kell kérdezniük maguktól: Hogyan viselkedtek gyermekeik iránt, mikor házasságuk válságba került? Megkísérelték-e a kiengesztelődést? Milyen az elhagyott fél helyzete? Milyen kihatással van az új kapcsolat a család többi részére és a hívők közösségére? Milyen példát mutatnak a fiataloknak, akik házasságra készülnek? Az őszinte önvizsgálat megerősítheti a bizalmat Isten irgalmasságában, amit az Úr senkitől sem tagad meg. „A kísérés és a megkülönböztetés útjáról van szó, amely arra irányítja a híveket, hogy lelkiismeretesen vizsgálják meg helyzetüket Isten előtt. A pappal való beszélgetés belső fórumon hozzásegít a helyes ítélet kialakításához: meglátják, mi akadályozza őket abban, hogy teljesebben részt vegyenek az Egyház életében, és hogy mi segíti őket a növekedésben. A törvényben nincs fokozatosság (lásd Familiaris consortio, 34), tehát ez a megkülönböztetés nem vonatkoztathat el az evangéliumi igazság és szeretet követelményeitől, amelyeket az Egyház terjeszt elő.”

Szituációs erkölcs?

„Antonio Spadaro olasz jezsuitával le kell szögeznünk: Ferenc pápa álláspontja különbözik az ún. „szituációs etika” elméletétől, vagy az etikai individualizmustól, amely szerint az etikai kritérium egyedül a személy lelkiismerete, aki abszolút bíró önmeghatározásában, teljesen elvonatkoztat az evangéliumi igazság és szeretet követelményeitől, amelyeket az Egyház terjeszt elő. (Vö. AL 300)

Az enyhítő körülmények folytán azonban lehetségesek olyan konkrét esetek, ahol az objektív törvény megszegése nem szükségképpen súlyos bűn (AL 300, n. 336); a személyek élhetnek Isten kegyelmében, szerethetnek, növekedhetnek a kegyelmi életben és a szeretetben, elfogadva e célból az Egyház segítségét (AL 305). Ez a segítség bizonyos esetekben „lehetne a szentségi segítség is”. Ezért – írja Ferenc pápa – „emlékeztetem a papokat arra, hogy a gyóntatószék ne legyen kínzókamra, hanem az Úr irgalmasságának helye”. Hasonlóképpen arra, „hogy az Eucharisztia nem a tökéletesek jutalma, hanem a gyengék nagylelkű orvossága és tápláléka”. (AL 305, n. 351).

Látható, hogy kis lépéssel előbbre jutottunk a Familiaris consortio 84. pontjához viszonyítva, amely az elvált újraházasodottaknak csak abban az esetben engedte meg a szentáldozást, ha tartózkodnak a házastársi aktustól („József-házasságban” élnek). /…/[3]

„Az Egyház útja – a Jeruzsálemi zsinattól kezdve mindig az irgalmasság és az integráció volt(…) Az Egyház útja ez: nem ítélni el senkit mindörökre; kiárasztani Istenirgalmasságát minden személyre, aki őszinte szívvel kéri. (…) Mert az igazi szeretet mindig meg nem érdemelt, feltétlen és ingyenes!” (AL 296; a kiemelés tőlem – Sz. F.)

Visszhangok: lelkes fogadtatás és kritikák

 „Jean-Baptiste Noé,francia történész, a kereszténység történetének szakembere[4], az Amoris laetitia közzététele másnapján megállapította. A szinódusi viták után Ferenc pápa olyan pragmatikus szöveget választott, mely ugyan nem forgatja fel a családra vonatkozó eddigi tanítást, de bizonyára kiábrándulást okoz mindkét fél, a haladók és konzervatívok számára egyaránt. /…/”

„Roberto de Mattei[5] a konzervatívok tiltakozását fejezi: „katasztrofálisnak”nevezi dokumentumot, jóllehet – mint említi – a Hittani Kongregáció még javította, pontosította a vitatott doktrinális kérdéseket. Ilyen neveket, konzervatív véleményeket említ Velasio De Paolis, Caffarra és Burke bíborosok, akik határozottan Kasper és Schönborn bíborosok ellen voltak már a szinódusi munkák során, mert ők „megnyitották a kaput az elvált újraházasodottak előtt, és kanonizálták a „szituációs erkölcsöt”, amely normalizál minden házastársak módjára (more uxorio) együttélést.” Végül R. de Mattei idézi és osztja A. Schneider püspök kemény kritikáját („Non possumus”, fentebb idéztem.).”

„Ute Eberl a Berlini főegyházmegye lelkipásztori gondozója; mint vendéghallgató részt vett a 2014-es rendkívüli családszinóduson. Az Amoris laetitia közzététele után(2016. ápr. 11-én) mondta el véleményét a dokumentumróla Vatikáni Rádió német nyelvű műsorában. Hangsúlyozza: a dokumentum zseniális, csodálatosan gyakorlati; nem a kazuisztika módszerét követi, nem tiltásokat fogalmaz meg, hanem perszonalista beállítottságú: a házasokat, a családokat teszi meg a lelkipásztorkodás főszereplőinek, nekik kell ezután az egyházmegyékben folytatniuk a szinódust.

/…/ Az AL-ban számos gyakorlati tanácsot olvasok a gyermeknevessel, a párkapcsolattal, a mindennapi családi élettel kapcsolatban, amelyek azt jelzik, hogy Ferenc pápa gyakorlati eligazítást ad szülőknek és lelkipásztoroknak.

Másik fontos szempont: alelkiismeret szerepének és az egyéni lelkiismeret nevelésének egészen új hangsúlyozása./Vö. GS 16./ Nem csupán (az égből lehulló) normák ismétlése, hanem a lelkiismeret képzése, hogy a legkülönbözőbb konkrét helyzetekben helyesen dönteni tudjon. /…/ Ami az elvált újraházasodottak szentséghez bocsátását illeti (8. fej.) :az Amoris laetitia itt is (mint a homoszexuális hajlamú családtagok lelkipásztori kísérése esetében) nem a kazuistikából indul ki, hanem a perszonalista (személyekre szabott) etikát követi. /…/

A pápa tehát irányt mutat: bizonyos esetekben, miután az elvált újraházasodottak a lelkipásztor segítségével megvizsgálták konkrét esetüket, lelkiismereti megkülönböztetés után – belső fórumon – arra következtésre juthatnak, hogy lehetséges a szentáldozáshoz járulás. A berlini főegyházmegye teológus nője és lelkipásztori kisegítője hozzáfűzte: Sokfelé gyakorlat, hogy a pap azt mondja: Én nem vagyok bíró a szentáldozási asztalnál. – Németországban ez a gyakorlat sok közösségben.

Irgalmasság és igazság(osság)

 „Az igazságosság és az irgalmasság viszonya a 2015-ös családszinódus vitái során is többször szóba került. Walter Kasper bíboros több alkalommal megvilágította az irgalmasság és az igazság(gosság), illetve az egyházjog helyes kapcsolatát. Legutóbb a német jezsuiták folyóirata, a Stimmen der Zeit 2016. áprilisi számában.[6] /…/

Az irgalmasságot nem tekinthetjük a hiányzó igazságosság helyettesítésének – magyarázza Kasper –, mert az igazságosság az irgalmasság minimuma, az irgalmasság túlmutat rajta, mivel a legnagyobb igazságosság (vö. Mt 5, 20; 5, 6kk). Szent Tamás írja: „Az igazságosság irgalmasság nélkül kegyetlenség, az irgalmasság igazságosság nélkül minden szétesés szülőanyja, káoszhoz vezet.”[7]

Kasper bíboros cikkében – miként Ferenc pápa a családszinódus utolsó közgyűlésén mondott beszédében – idézi az előző pápák (XXIII. János, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek megnyilatkozásait az irgalmasságról, majd megvilágítja a Mitis Iudex Dominus Iesus (Az Úr Jézus, aki szelíd Bíró) apostoli levele jelentőségét: a házasságot semmisnek nyilvánító eljárás reformját.

Kasper bíboros legutóbbi cikkében is, miként a családszinóduson hangsúlyozza: „mentődeszka” javaslatával szó sincs az érvényesen megkötött szentségi házasság felbontásáról. De a nehézségben lévő, sebzett családok lelkipásztori gondozásában az egyháznak Mestere, Krisztus irgalmas, megbocsátó szeretetét kell képviselnie azoknál, akik kellő bűnbánat és penitenciatartás után az egyházi közösségbe integrálódva akarják folytatni új házas életüket. Az egyedi, konkrét eseteket pontosan meg kell vizsgálni, hogy lelki vezetővel, belső fórumon döntés születhessen.