Makkosmárián találkoztak a magyar jezsuiták, ahol a szentmisén egy történelmi jelentőségű kehelybe töltötték a bort.
„Egy másik ajándékot is hoztam magammal: ezt a kelyhet, amellyel mai közös áldozatunkat bemutatjuk…” A miséző kelyhet a magyar jezsuiták általános elöljárójuktól (P. Generalis) kapták a szentmise előtt azzal, hogy valahányszor Makkosmárián összejönnek, ezzel misézzenek a Rómával való összetartozás jeleként. Mindez 1978-ban történt, amikor a feloszlatott rend tagjait még szigorúan megfigyelték, amikor papi és szerzetesi szolgálatukat nem gyakorolhatták szerzetesként a társadalom javára, egymással és külföldi társaikkal a találkozást szigorúan tiltották…
Történelmi pillanatot idézett tehát az idei magyar jezsuita találkozó során a Makkosmáriára tett zarándoklatunk, ahol az oltárt huszonhatan álltuk körül és a szentmisét ezzel a 38 éve Rómából kapott jezsuita kehellyel ünnepeltük. 1978-ban az oltárt – s rajta a kelyhet – a Magyarországon akkor még élő 92 jezsuitából kb. hatvanan állták körül (a többiek betegek, járóképtelenek voltak vagy messze laktak); továbbá P. Pedro Arrupe, jezsuita generális és Lékai László, Magyarország bíboros prímása; valamint P. Johannes Schasching SJ, római asszisztens; P. Hegyi János, a külföldi és P. Kollár Ferenc a hazai magyar jezsuiták elöljárója; valamint P. Tamás János SJ, a találkozó szervezője.
Ez a kehely szimbóluma erőforrásunknak: a mindennapi megtisztulás, megújulás, megerősödés innen árad belénk, Krisztus egyetlen, a szentmisében jelenné váló keresztáldozatából, irántunk való, vérrel pecsételt szeretetéből, valamint a legteljesebb egységből Rómával és egymással. Ez a titka a „jezsuita grálnak”. Minderre gondolva nyugodtan mondhatjuk, hogy 2016. március 31-e emlékezetes napként vonul be újabb történetünkbe.
1978-ban a történelem során először járt Magyarországon jezsuita generális, hogy meglátogassa az akkor tehát hivatalosan nem létező magyar jezsuitákat. A Budapest melletti, a székesfehérvári egyházmegye gondozásában lévő kegyhely vezető lelkésze P. Tamás János (1915-1993) volt, aki 33 esztendőn át végezte a kegyhely fejlesztésével járó igen áldozatos munkát. A kegyhely így kiemelten fontos lelki centruma lett az üldözött magyar jezsuitáknak. Nem csoda, hogy 1989-ben itt indult el a magyar jezsuita noviciátus is.
Bővebben P. Arrupe generalis beszédéből:
„Egy másik ajándékot is hoztam magammal: ezt a kelyhet, amellyel mai közös áldozatunkat bemutatjuk. Jól tudjuk, hogy a Társaság sorsdöntő óráiban Szent Ignác és első társai mindig az Eucharisztiából merítettek erőt és kegyelmet: a Montmartre-on, a Szent Pál bazilikában, valamint azokban a döntő napokban is, amikor az első atyák hosszú vívódásban a Társaság létrejöttéről tanácskoztak és döntöttek (deliberatio primorum patrum). Valahányszor döntő lépés előtt állt Szent Ignác atyánk, az egész Társaság szentmiséket mondatott. Szent Ignác sajátos kifejezésmódja mögött – az Úrban, az Úr közelében, „in Domino” – mindig a szentmise áldozat állt.
Az Úrnak ezt a közelségét éljük ma is ebben a szentmisében és ebben a testvéri közösségben. Maga az Úr az, aki ebben az eucharisztikus lakomában már most részesít bennünket az örök élet boldogságában. Az Úrnak ebben a meghitt közelségében halljuk mi is – mint egykor Szent Ignác a La Storta-i látomásban – biztató szavát: „Propitius vobis ero!” (Irgalmas leszek hozzátok!)
Kedves Testvéreim! Maradjunk az Úr meghitt közelében, így leszünk igazán Jézus Társasága, bárhol vagyunk is, bárhol élünk is, bármit rejt számunkra a jövő. Minden az Úrban történik, „in Domino”. Benső együvé tartozásunk tudatában és a jelen óra emlékére, amikor is a Jézus Társaság generálisa a történelem folyamán először látogatja meg hazájukat, szeretném ezt a kelyhet itt hagyni Makkosmárián. A Boldogságos Szűz, az Úti Boldogasszony kísérje magukat életútjukon úgy, amint Szent Fiát, Krisztust is elkísérte: Názáretbe, a Golgotára, a húsvéti küldetésbe. Csak egy a fontos: legyünk meggyőződve arról, hogy minden Isten nagyobb dicsőségére – omnia ad maiorem Dei gloriam – történik!”
(P. Pedro Arrupe jezsuita generális német nyelvű beszédéből, amit 1978. július 13-án mondott Makkosmárián)
