A Szív novemberi száma a Lélek zenéje – a zene lelke alcímmel jelent meg. „A jezsuiták hamar rájöttek, hogy egyenesebb út vezet az indiánok lelkéhez a zene hullámain, mintsem teológiai okfejtések útján.” – mondja a lengyel származású bolíviai zenetudós. Valóban, a zene a maga megfoghatatlan hatásával előbb jut el a lélekhez. Egy magyar zenetanár bolíviai tapasztalataiból, élményeiből idézünk:
/…/
SAN MIGUEL ÉS A JEZSUITÁK
2010–2011-ben tölthettem egy évet önkéntes zenetanárként a bolíviai San Miguel de Velasco-ban és vehettem részt az ottani plébánián működő zeneiskola életében. San Miguel egy kb. 5000 lelkes város Bolívia keleti, Santa Cruz tartományában, egyike azon településeknek, amelyeket a jezsuiták alapítottak a chiquito indiánok között. Lakosainak nagy része ma is a chiquitók leszármazottai, még ha törzsi nyelvüket mára már csaknem teljesen felváltotta a spanyol, a chiquito nyelvet csak kevés öregember beszéli még. San Miguel aránylag későinek számít a jezsuita redukciók sorában (1721-ben alapították), így a jezsuiták (a jezsuita rend 1767-es Dél-Amerikából való kiűzetéséig) alig fél évszázadon keresztül tudták egyengetni a fiatal város útját. Mégis, San Miguel lakosai máig büszkék a jezsuita múltra, a jezsuitáktól tanult hagyományokat máig őrzik és tisztelik, a jezsuiták irányítása alatt épült templomuk pedig máig a város életének központja és büszkesége, 1990 óta pedig – öt környező redukció templomához hasonlóan – az UNESCO világörökség része.
Az egykori jezsuita templomokat a 80-as években Hans Roth svájci építész vezetése alatt újították fel. Állítólag Santa Ana – San Migueltől kb. 40 km-re fekvő szomszédos város – templomának felújításakor hívta fel egy helyi ember Hans Roth figyelmét egy a templom karzatán tárolt régi dobozra, melyben állítása szerint „egy rakás régi papír” található. Nem sejtette, hogy valóságos kincsesbányát tartalmaz a doboz: több ezer kézzel írott kottát, a jezsuita redukciók zenei életének addig ismeretlen dokumentumait.
A zene jezsuita redukciókban betöltött kulcsszerepéről korábban is tudtak: „Ha a jezsuiták egy új területre mentek missziót alapítani – meséli nekem Santa Cruz-i irodájában Piotr Nawrot lengyel származású zenetudós, a Chiquito Zenei Archívum (AMCh) avatott kutatója –, egyetlen jezsuita pap ment 5-6 korábban már megtért indián-zenész kíséretében. Mert a jezsuiták hamar rájöttek, hogy egyenesebb út vezet az indiánok lelkéhez a zene hullámain, mintsem teológiai okfejtések útján.” /…/
A JEZSUITA BAROKK ZENE
Hogy konkrétan milyen zene szólt a jezsuita templomok falai között, arról azonban csak a 80-as évek végén tett Santa Ana-i (illetve az azt követő San Rafael-i és Moxos-i) felfedezések nyomán derült fény. /…/
A zenei leletek felfedezése óta a jezsuita barokk zene valóságos reneszánszát éli az egykori redukciókban. /…/ A fiatal zenekarok és kórusok repertoárjának nagy részét a jezsuita barokk zene alkotja. Az első években Venezuelából hívtak zenetanárokat a minden előzmény nélküli zeneiskolai hálózat kiépítésére. Mára már kineveltek ugyan egy első helyi zenetanár nemzedéket, zenei képzettségük azonban európai mércével mérve még mindig nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. A zenei képzés hiányait viszont hihetetlenül nagy missziós lelkülettel, tenni akarással és tudásvággyal ellensúlyozzák tanárok és növendékek egyaránt, és így a mostoha körülmények és a mögöttük álló alig néhány év ellenére is bámulatos eredményeket mutatnak fel.
ZENETANÁRKÉNT BOLÍVIÁBAN
A többi egykori jezsuita városhoz hasonlóan San Miguel zeneiskoláját is 2000 körül alapították meg először, az ingadozó anyagi és tanári lehetőségek miatt azonban az elmúlt 15 év folyamán ötször vagy hatszor szűnt meg, majd alapították újra. 2009 őszén egy német önkéntes, Severin Parzinger vette kezébe a zeneiskola sorsát, ottléte alatt német precizitással rakta sínre a zeneiskola életét, így távozása után 4 hónappal, amikor én 2010 őszén megérkeztem, egy kis létszámú, de aránylag rendezett iskola életébe kapcsolódhattam be: /…/ Európában felnőtt zenetanárként Bolíviában egy merőben más zenetanítási szemlélettel ismerkedhettem meg. Az otthoni négy falnak történő egyéni gyakorlás – amihez minket anno a zeneiskolában szoktattak – itt merőben idegen: a dél-amerikaiak közösségi emberek, így a zenetanulás alfája és omegája itt mindig a közösségi élmény, a zenekar, a kórus. /…/
Kezdetben azt is érdekes volt felfedezni, hogy chiquito indián növendékeimnek mi áll jól, és mi nem. Megint csak egy karácsonyi példa: a „Noche de pas” kezdetű nótát (magyarul „Csendes éj”) itt is ismerik bár, de teljesen reménytelen volt zenekaromból előcsalni a számomra ehhez a dalhoz oly nyilvánvalóan tartozó áhítatot. Persze egészen mást jelent a karácsony ott, ahol ilyenkor is érik a banán, és december 24-én délután növendékeimmel pancsolni mentünk a lagúnába, az éjjeli mise közben pedig kinn az utcán durrognak a petárdák. Szabályosan szenvedtek növendékeim minden lassabb, romantikusabb műtől, míg Vivaldi és más olasz barokk szerzők tüzes, allegro tételei viszont hihetetlenül jól álltak nekik. Érdekes volt gondolatban szinte összemosolyogni a 300 évvel korábbi jezsuita elődökkel, akik bizonyára ugyanezt a felfedezést tették, és felfedezni, hogy a jezsuita zenei archívumból előkerült művek mennyire rímelnek a helyiek természetére ma is. /…/
Ma a „Szimfónia program” munkatársaként kollégáimmal Borsod és Baranya megyei hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozunk, nevelünk zenével. A sors iróniája, hogy azt a közösségnevelő zenepedagógiát, amit egykor Dél-Amerikában a jezsuiták honosítottak meg, nekem ott kellett újratanulnom, azért, hogy itthon, nagyrészt roma származású növendékeink körében használni tudjam. De ez már egy másik történet.
A teljes cikk itt olvasható.
