David Muir: Szentatya, az Egyesült Államokba és Kubába való történelmi jelentőségű látogatásának előestéjén három olyan amerikai városban gyűltünk össze, amelyeket meg szeretett volna látogatni, de erre mégsem nyílik lehetőség: Chicagóban, Los Angelesben és a mexikói határnál, a texasi McAllen városában. – Itt és most, egy virtuális pápai kihallgatás.
Vessünk egy pillantást Chicagóba, a Cristo Rey Jezsuita Középiskola fiataljaira!
Ferenc pápa: Amiben a jezsuiták benne vannak, az csak jó lehet.
David Muir: Egy másik csoport Los Angeles belvárosában…
Valamint a Jézus Szíve-templomból, a mexikói határnál lévő texasi McAllenből.
Szentatya, ahogy Ön is látta, mindenki nagyon izgatott. Kíváncsiak vagyunk, mit üzen az Egyesült Államok népének, mielőtt meglátogatná országunkat?
Ferenc pápa: Nagy szeretettel köszöntelek benneteket. Nagy szeretettel köszöntöm az Egyesült Államok katolikus közösségét és minden lakosát. Ez az én üzenetem, egy szeretetteljes üdvözlet.
David Muir: Szentatya, Chicagóba szeretnénk elvinni, a Cristo Rey jezsuita iskolába. Kollégám, Tom Llamas vár ott minket a diákokkal és köszönti Önt. Tom, itt az alkalom – Ferenc pápával.
Tom Llamas: David, köszönöm. Szentatya, nagy megtiszteltetés, hogy katolikus tévésként részese lehetek ennek a csodálatos dolognak, itt ebben a templomban.
[Srácok!
Diákok: Mi vagyunk a CR (Cristo Rey)!]
Szentatya, ahogy látja, itt vagyunk a Cristo Rey iskolában. Ez egy különleges hely Chicagóban, itt minden diák különleges. Bandák összetűzései között élnek, szegény vidékről származnak. Nemcsak megnyerik, meg is dobogtatják szívünket. Sok lány van itt, aki családjából elsőként jár majd főiskolára. Mindnyájuknak bámulatos a története, bámulatos az útja. Közülük két fiatal lány fog mellettem állni, az első Valery Herrera. Valery, gyere ide és mondd el nekünk a történetedet! Szentatya, a gyönyörű és bátor Valery szeretné megosztani történetét Veled.
Valery Herrera: Üdv, Szentatya! Nagy kiváltság, hogy Veled beszélhetek! Négyéves koromban kezdett el a bőröm megváltozni a szemem körül. Nem tudtam, mi történik… Míg kicsi voltam, nem tartottam olyan nagy dolognak ezt, de amikor nagyobb lettem és iskolába jártam, kinéztek és bántottak a külsőm miatt. A családom segítségével túljutottam ezen. A zene is segített, már gyermekkorom óta szeretek énekelni – kislánykoromtól a templomunk kórusában éneklek anyukámmal. Ott kezdtem el énekelni, s mindmáig a kórus tagja vagyok. A zene segítségével el tudtam menekülni a bántások és minden ilyen dolog elől, segített megmutatni az embereknek, hogy valójában milyen vagyok: nem a lányt, aki másképp néz ki, mint a többiek; hanem a lányt, akinek sok talentuma van, aki egy normális lány, olyan, mint bárki más. Egyetemre szeretnék járni, gyógyszerész akarok lenni, de még nem vagyok biztos benne, hol tanuljak. Az én kérdésem: Szentatya, mit remél tőlünk, fiataloktól? Mit vár, mit tegyünk, mivé váljunk?
Ferenc pápa: Valery, szeretném hallani, ahogy énekelsz, megkérhetlek, hogy énekelj el nekem egy dalt. Csak nyugodtan… Légy bátor!
(Valery elénekli a Junto ti Maria – Máriával együtt című dalt).
Mária, Veled, a te gyermekedként szeretnék élni,
Vegyél karjaidba, vezess engem az úton.
Szeretném, ha megtanítanál, hogyan imádkozzam,
Segíts őszintévé válnom, tölts el engem békével
Ferenc pápa: Köszönöm szépen! Igazán kedves ez tőled.
Első válaszom a kérdésedre ez: Azt remélem a fiataloktól, hogy nem élik egyedül az életet. Ez az első lépés, de sok más dolgot is remélek. Azt, hogy szeretettel és gyöngédséggel fordulnak mások felé. Azt, hogy az élet útján képesek legyenek mellette lenni annak, akivel találkoznak – te arról énekeltél Szűz Máriának, hogy vegyen karjaiba, hogy az ő kezét fogva mennél az úton. Az élet nagyon nehéz egyedül. Egymagunk elveszünk, összezavarodunk, elindulhatunk egy rossz úton, vagy eltévedhetünk, mint egy labirintusban, vagy még rosszabb,megtorpanhatunk, mert már fáradtak vagyunk továbbmenni az életben. Mindig legyen valaki, akit szerettek, akinek megfoghatjátok a kezét, aki gyöngéd veletek – te azt mondtad, hogy ő a Boldogasszony. Járjunk Jézus kezét fogva, Szűz Mária kezét fogva – ez biztonságot ad. Ez az első, amit a fiataloktól szeretnék: hogy legyenek együtt, de jó társaságban. Jó társasággal járjatok együtt. Az én hazámban (Argentína) azt mondják: „Mejor solo que mal acompañado.” (Jobb egyedül, mint rossz társaságban). Ebben van igazság, de azért járjatok együtt másokkal. Minden fiatal szeretne valakit, aki segíti őt élete útján, lehet ez apa, anya, rokon, barát, nagypapa, nagymama – a nagyszülők jó tanácsokat adnak –, egy tanár, valaki, aki segít szembenézni az élet dolgaival. Járjatok együtt, ez az első. Másodszor: a fiataloktól azt remélem, hogy bátrak lesznek. Csak rajtad állt, hogy megtedd az első lépést az úton, amelyet tőled kértem, elénekeltél egy dalt. Érzelmekkel teli volt, nem tudni, hogyan, de te bátran elindultál és megtetted az első lépést, és nagyon szépen énekeltél. Folytasd az éneklést, hiszen nagyon jól énekelsz. Tehát bátran tegyétek meg az első lépést, induljatok el! Tudjátok, mennyire szomorú látni, ha egy fiatalban nincs bátorság? Egy bánatos képű, szomorú fiatal, akiben nincs öröm. A bátorság felvidít, az öröm pedig reménnyel tölt el, ami természetesen Isten ajándéka. Igaz az is, hogy az élet útján sok nehézséggel találkozhattok. Ne féljetek a nehézségektől! Lehetsz megfontolt, körültekintő, de ne félj! Ott van bennetek az erő, hogy fölülemelkedjetek rajtuk. Ne ijedj meg! Ne torpanj meg! Nincs rosszabb dolog annál, mintha egy fiatal idő előtt megöregszik. Nem tudom, milyen idősen számít valaki öregnek az Egyesült Államokban, de el tudsz képzelni egy 25 éves fiatalt öregen? Szörnyű. Mindig előre, bátran és reménnyel. Ha kérjük, Isten megadja nekünk a reményt. Valery, ez az én válaszom. Köszönöm a dalt.
Valery: Köszönöm, Szentatya!
Tom Llamas: Valery, nagyon köszönjük! Nagyon bátor vagy!
Szentatya, egy másik fiatal lányt szeretnénk bemutatni neked. Ő is hihetetlenül bátor, sok nehézséggel küzdött meg életében már ő is: Alexandra Vázquez, aki ideáll mellém.
Szentatya, Alexandra még csak 17 éves, de már nagyon sokat megélt. Szeretné elmondani Neked az ő útját.
Alexandra Vázquez: Üdv, Szentatya! Mindkét szülőm mexikói, akik házasságkötésük után jöttek át ide. Mindig mellettem álltak. Apukám sokat játszott velem, ő vigyázott rám napközben, egész nap játszottunk. Csak este ment dolgozni – egy étterembe –, de akkorra már megjött anyukám, aki napközben takarítónőként dolgozott. Mindig ott voltak velem. Ötéves koromban azonban meghalt az apukám. Nagyon nehézen tudtam elfogadni azt, hogy valaki, aki mindig ott volt velem, már nincs többé. Ez ma is nehéz nekem, hiszen minden nap gondolok rá, arra, hogy hány éves lenne, ha ma is itt lenne. Anyukám még mindig itt van nekem: nagy ösztönzést jelent számomra, hiszen ő csak 27 éves volt, amikor elvesztette férjét és egyedül maradt ötéves lányával. Sokat mondogatta nekem, hogy apukám miért nem tud visszajönni többé, és hogy minden rendbe fog jönni. Jó dolog ebben, hogy olyanok lettünk egymásnak, mint két jó barát, hiszen sok időt töltünk együtt, csak mi. Emlékszem egy péntek délutánra, amikor hazajött a munkából és kínait hozott enni: együtt néztük a Zack és Cody életét, ettük a kínait… Jó visszaemlékezni erre: az anyukámnak is nehéz, de ő szeretné megkönnyíteni ezt nekem. Büszke vagyok rá és szeretném, hogy ő is büszke legyen rám, hiszen tudom, mennyit dolgozik értem, azért, hogy ott legyek, ahol ma vagyok. Mindigis szerettem segíteni az embereknek, mert ezt tanultam apukámtól, ő is sokat segített másoknak. Szeretném én is ezt tenni, ahogy ő is ezt tette.
Ferenc pápa: Nagyon szépen köszönöm, Alexandra. Menj tovább az úton! Isten áldjon!
David Muir: Alexandra és Valery, köszönjük! Köszönöm, Tom!
Most a gazdag Los Angeles árnyékos oldalára látogatunk el, ahol hajléktalan emberek izgatottan várnak erre a pillanatra, még akkor is, ha legtöbbjüknek nem nyílik ténylegesen lehetősége beszélni ma a pápával. Cecilia!
Cecilia Vega (spanyolul): Szentatya, Los Angeles üdvözli Önt! Nagyon köszönjük, hogy beszélgethetünk ma Önnel! Nagyon izgatottak vagyunk! Angolul fogok beszélni, mert van itt néhány olyan ember, aki nem beszél spanyolul. Az emberek, akik ma itt vannak velem a teremben, a város kilenc különböző, hajléktalanok és rászorulók részére kialakított szálláshelyéről érkeztek ide. Ő pedig itt a barátom, Marcos. Ő is egyikük, 19 éves, aki azt mondta nekem, hogy sok éjszakát töltött az utcán, mielőtt eljutott volna a szállásra. Marcos arról álmodik, hogy énekes és dalszerző lesz majd. Szentatya, Marcosnak van egy kérdése Önhöz…
Marcos: Üdv, Szentatya! nagy megtiszteltetés, hogy találkozhatok Veled, és beszélhetek Neked azoknak a fiataloknak a képviseletében, akik fedél nélkül élnek az Egyesült Államokban. Ez lenne a kérdésem Hozzád: Tudom, hogy miért vagy fontos nekem, de miért fontos Neked ez a út az Egyesült Államokba?
Ferenc pápa: Számomra az fontos leginkább, hogy találkozhatok veletek, az Egyesült Államok lakóival; megvan a saját történelmetek, kultúrátok, megvannak saját erényeitek, örömeitek, bánataitok, és problémáitok, mint minden népnek. Én minden helyi egyház, minden jóakaratú férfi és nő szolgálatában állok. Ami számomra nagyon fontos, az a közelség. Nehezemre esik, hogy ne legyek közel az emberekhez. Sőt, amikor közelebb kerülök az emberekhez, ahogy ti is egymáshoz, sokkal könnyebben megértem őket, s így könnyebben tudom segíteni őket életük útján. Ez az, amiért olyan fontos nekem ez az út: így közelebb kerülhetek a ti életetekhez és történelmetekhez.
Cecilia Vega: Szentatya, lennének itt még néhányan – nagyon különleges emberek, akik szeretnének találkozni Veled. Nagyon aranyosak is egyben. Ő itt Rosemary és lányai Celeste és Alyssa, akik régóta a szállón élnek már. Nemrég azonban elköltöztek életük első lakásába. Alyssa 11 éves, nagyszerű kislány. Személyesen szeretne Neked mesélni magáról:
Alyssa: Szentatya, nagyon örülök a találkozásnak. Csodálom, hogy mennyire alázatos vagy. Amikor a szállón éltünk, láttam azokat az embereket, akiknek családjuk volt, édesapjuk és nagy házuk, ahová bemehetnek, boldogok voltak. Én pedig a szállón éltem, és szégyelltem magam, azt gondoltam, soha nem vetkőzhetek le, soha nem lesz saját házunk. Azt szerettem volna, ha én is egy vagyok közülük, akinek van apukája és egy nagy házban él.
De nekem itt a családom: húgom és anyukám, aki sokat segít nekem, amikor szomorú vagyok. Már van egy lakásunk, és egy kutyám, Chico. Nem egy nagy dolog: van egy családom, van, akit szerethetek.
Cecilia Vega: Ő Rosemary. Rosemary, mit szeretnél ma elmondani a Szentatyának?
Rosemary: Üdv, Szentatya! <3 Nehéz nekem egyedülálló anyaként. Küzdenem kell, nehéz hallgatni a lányaimat, hogy milyen dolgokat szeretnének, hogy mások szeretnének lenni. Ám egy család vagyunk, anya és lányai, van egy házunk. Nem volt könnyű, hibákat követtem el emberként, anyaként. Néha bűntudatot, szégyent éreztem. Emlékeztem azonban szívem mélyén, hogy itt van nekem Alyssa, aztán Celeste is. Azt mondtam nekik, hogy rendben lesz, minden rendben lesz velünk. Itt vagyunk egymásnak – ez az, ami számít. Még mindig folytatni tudjuk. Amikor ránézek a lányaimra, akkor látom, hogy milyen gyönyörűvé nőttek föl… ez arra indít, hogy ne adjam fel. Hálás vagyok azért, hogy milyen csodás barátaink vannak, még idegenek is, a központok munkatársai vezetnek engem és segítenek nekem, bátorítanak engem. Még mindig félek, de minden nap megpróbálom, remélek és imádkozom. Szeretnék tanulni, nem föladni. Szeretnék köszönetet mondani Neked, elmondani, hogy szeretünk Téged. Isten áldjon!
Ferenc pápa: Rosemary, köszönöm a tanúságtételedet. Szeretnék elmondani neked egy dolgot. Tudom, hogy nem könnyű egy egyedülálló anyának; tudom, hogy az emberek néha rossz szemmel néznek rád, de azt mondom neked: te egy bátor nő vagy, mert világra hoztál két lányt. Megölhetted volna őket a méhedben, de te az életet tisztelted, azt az életet, amelyet magadban hordoztál. Ezt Isten vissza fogja fizetni, visszaadja neked. Ne szégyelld ezt, hanem menj tovább felemelt fejjel: „Nem öltem meg a lányaimat, világra hoztam őket.”Szívből gratulálok neked, Isten áldjon téged!
Cecilia Vega:Mindnyájunk köszönetet mond Neked, Szentatya, innen Los Angelesből.
A pápa jelen van…
Mariana Atencio: Szentatya, ez a templom csupán öt mérföldre van a mexikói határtól. Több tízezer bevándorló él ideiglenes menedékszálláson. Bevándorló, mint Ricardo, akit szeretnénk megismertetni ma Veled. Ricardo, gyere ide! Ricardo négyéves kora óta él Texasban. Szeretné elmondani neked történetét:
Ricardo Ortiz: Jó napot kívánok, Szentatya! Nagy öröm, hogy találkozhatok Veled. Gyermekkorom óta álmodtam arról, hogy egy nap találkozhatok a pápával. Négyéves koromban kerültem az Egyesült Államokba. Édesapám úgy gondolta, hogy nem lát számomra jövőt Mexikóban. Hitt abban, hogy valami jobbra van szükségem az életben. Átjött velünk, velem és édesanyámmal. Itt végeztem minden iskolámat. Minden barátom, minden rokonom szülőföldemen maradt, így tehát a semmiről kellett kezdenem. Az iskola itt az Egyesült Államokban nagyon egyszerű. A felső tagozat után, onnan kikerülve nem igazán értettem, mit jelent bevándorlónak lenni, ahogy azt sem, hogy mivel a határmásik oldalán születtem, más lesz az életem. 16-17 éves voltam, amikor apukám balesetet szenvedett, amelyben majdnem elvesztette a lábát. Így nem volt képes dolgozni. Ezzel az életem egy igazán nehéz szakasza vette kezdetét: én vittem haza a kenyeret a családnak, én voltam az, aki összetartotta a családot, amelyben hatan voltunk – négy kisebb testvérem nézett fel rám. Nagyon nehéz volt. Nem veszítettem el a hitemet és az erőmet, amit édesapámtól és édesanyámtól kaptam, hanem ez motivált, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.
Amikor befejeztem a középiskolát és főiskolára jelentkeztem, úgy tűnt, minden a helyére kerül: megvolt az álomfőiskola, készültem a jövőmre, amiről álmodtam. Közölték, hogy nem lehetek hallgató álmaim főiskoláján, mert nem vagyok az Amerikai Egyesült Államok állampolgára. Édesanyám és édesapám azt mondta nekem: tudod, Ricardo, szeretném, ha iskolába járnál, hogy részesülj abban az oktatásban, amiben nekem nem lehetett. Egy közösségi főiskolára jártam, mialatt dolgoztam és próbáltam összetartani a családomat. Egy kérdésem van Hozzád, Szentatya: Sok probléma van ma a világban: a szegénység, az oktatási rendszer, a bevándorlás… mit gondolsz, mi szerinted a megoldás mindezen problémára?
Ferenc pápa: A történetedet hallgatva magától értetődő, hogy azt mondom: téged idejekorán apává tett az élet, mert nagyon fiatalon kellett eltartanod családodat édesapád betegsége miatt. De te tudtad, mit tegyél, hiszen édesapád bátran elindított a munka és a küzdelem útján, és bátran, áldozatok árán is segítette tanulmányaidat. Ebben az életben sok az igazságtalanság, és hívőként, keresztényként állítom, hogy aki elsőként szenvedett miattuk, aki magára vállalta őket, az Jézus volt. Jézus az utcán született, mint egy hajléktalan, édesanyjának nem jutott hely, hogy megszülje őt. Mindig tekints Jézus személyére. A hogyanról kérdeztél. Jézus személyét figyelve megtehetünk egy újabb lépést. Isten sokszor szavakon keresztül beszél hozzánk, ahogy a Szentírásban elmondja Igéjét nekünk. Máskor tetteken keresztül, a történelmen, a körülményeken keresztül szól hozzánk. Ám van, amikor – oly sokszor – Isten hallgatásával beszél hozzánk. Amikor azt látom – amiről kérdeztél –, hogy emberek tömege éhezik, akiknek nincs meg az, ami szükséges a fejlődéshez, az egészséghez; hogy gyermekek halnak meg, nincs lehetőségük tanulásra, hogy sok embernek nincs otthona, hogy ma emberek tömege – jól látjuk mi is – vándorol el hazájából jobb jövőt keresve, sokan halnak meg közülük az úton, akkor Jézusra tekintek a kereszten és megérzem Isten csendjét. Isten Jézus keresztjén hallgat el először. A történelemben nagy igazságtalanságok történtek, és Isten csendben maradt. Amikor ezt mondom, más szinten konkrétabb leszek a válaszban, de ne feledd el, hogy Isten szavakkal, tettekkel és csendjeivel is beszél hozzánk. Amiről kérdeztél, csakis Isten csendjében érthető meg, Isten hallgatását pedig csak akkor értjük meg, ha föltekintünk a Keresztre.
Mit tegyünk? A világnak jobban tudatában kellene lennie annak, hogy egymás kizsákmányolása nem út. A társadalom szintjén is mindannyian barátságra lettünk teremtve. Mindannyian felelősek vagyunk egymásért. Senki sem mondhatja: „az én felelősségem eddig tart.” Mindannyian felelősek vagyunk egymásért, és segítenünk kell úgy, ahogy tudunk.
Társadalmi szintű barátság, erre teremtett minket Isten. Ám van egy szörnyű szó, amely már ott van a Szentírás első lapjain. Isten azt mondja az ördögnek, a hazugság atyjának, a kígyónak: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé”. Az ellenségeskedés szó aztán kifejlődött a történelem folyamán, nem sokkal ezután ott a testvérek közötti ellenségeskedés: Káin megöli Ábelt.
Ez volt az első igazságtalanság. Azóta pedig ezen felül a háborúk, a pusztítás és a gyűlölet. A labdarúgás nyelvén beszélve, azt mondom neked, hogy a mérkőzés a társadalmi szintű barátság és az ellenségeskedés között zajlik. A döntést mindenkinek saját szívében kell meghoznia és nekünk elő kell segítenünk azt, hogy a szívben megszülethessen ez a döntés.
A szenvedélyekbe vagy az erőszakba való menekülés nem segít; egyedül a közelség segít, valamint az, ha odaadjuk önmagunkból azt, amit tudunk – ahogyan te is odaadtál mindent, amit gyermekként tudtál, hogy összetartsd a te családodat.
Ne feledkezz meg arról, hogy a társadalmi szintű barátság ellentétes a világ válaszával, a társadalmi ellenségeskedéssel: „Te csak magadról gondoskodsz, a más boldoguljon magától!” Ez nem Isten terve. Ezt tudom mondani, valamint kifejezem irántad csodálatomat, hiszen igen fiatalon apává tett az élet. Amikor valóban apa leszel, és saját gyermekeid lesznek, tudd őket úgy nevelni, ahogyan azt apádtól tanultad. Köszönöm.
Ricardo Ortiz: Köszönöm, Szentatya!
Mariana Atencio: Szentatya, talán tudja, ez a templom, ahol most vagyunk, a plébániáját befogadó-központtá alakította át, ahol több mint 20 ezer ember fordult meg Dél-Amerikából. Ezt a kezdeményezést Norma nővér vezette, itt láthatja mellettem. De több anyát és gyermekét is láthatja itt velem, akik átjöttek a határon az Egyesült Államokba. Szeretnénk néhányuk történetet bemutatni Neked. Elsőként Vilmáét. Vilma El Salvadorból érkezett. Letartóztatták illegális határsértésért. Most is visel egy elektronikus lábbilincset.
Vilma azért jött ide, hogy jobb életet találjon fiának, Ernestónak. Vilma, mesélj a kis Ernesto egészségi állapotáról!
Vilma: A fiam születése óta beteg, ilyen szemekkel, nem lát rendesen a szemeivel. Szeretném, ha megáldaná a kisfiamat, hogy meggyógyuljanak szemei.
Ferenc pápa: Megáldalak teljes szívemből!
Szeretnék még mondani valamit… Észrevettem, hogy van ott egy szerzetesnő, szeretném látni őt.
Nővér, Önön keresztül szeretném köszönteni az Egyesült Államok minden szerzetesnőjét. Nagyszerű az a munka, amit a szerzetesek végeztek és végeznek az Egyesült Államokban. Gratulálok nektek! Legyetek bátrak! Menjetek tovább, mindig a frontvonalba! Egy dolgot mondanék még nektek – nem tudom, talán helytelen, hogy egy pápa ilyet mond – nagyon szeretlek titeket!
Mariana Atencio: Köszönjük, Szentatya!
Végül szeretném bemutatni Wendyt, aki 11 éves és 26 napos úton érkezett ide édesanyjával El Salvadorból. Szeretne egy kicsit beszélni arról, hogy min ment ő keresztül.
Wendy: El Salvadorból jöttünk ide édesanyámmal, mert ott nagyon veszélyesek voltak a bandák. Az úton éheztünk, a hegyekben aludtunk az anyukámmal. Amikor átkeltünk a folyón, majdnem elsodródtunk, mert a csomagok elhúztak minket.
Mariana Atencio: De most már itt van. Mindazok ellenére, amin keresztül ment, rajzolt neked egy képet, Szentatya. Meséld el, mit látunk!
Wendy: Egy szívet, de Téged is lerajzoltalak, az anyukámat és magamat. Rajzoltam egy napot felhőkkel, és odaírtam: „Szeretlek téged, pápa!”
Ferenc pápa: Köszönöm szépen!
Mariana Atencio: Köszönjük, Szentatya!A texasi McAllen Jézus Szíve-templomában itt lévők nevében köszönjük, hogy ma szólt hozzánk! Köszönjük szépen!
David Muir: Szentatya, a chicagói diákok küldtek egy ajándékot Önnek! Egy keresztet, melyet a chicagói Cristo Rey diákjai készítettek.
Szentatya, szeretne valamit üzenni még a végén, egy külön üzenetet útja előtt?
Ferenc pápa: Nagyon várom a találkozást veletek. Imádkozom értetek, az egész amerikai népért, és kérem, ti is imádkozzatok értem. Köszönöm!
David Muir: Köszönöm, hogy időt szánt ránk! Köszönöm szépen!
Fordította: Korponai Gábor
Szerkesztő: Kóczán Mária
