A szegények védelmezőjeként ismert Oscar Romerot (1917–1980), San Salvador érsekét 1980. március 20-án egy szélsőjobboldali kommandó meggyilkolta. Néhány hónapja, 2015. május 23-án boldoggá avatták. Milyen hatásokra állt a nép mellé az érsek? Hogyan vezetett hivatásának követése a vértanúságig? A Szív nyári számából közöljük a róla szóló visszaemlékezést.
Az igencsak hagyománykövető teológiai nézeteket valló Romero – aki egyébként közel állt az Opus Deihez – Salvadorban már Santiago de Maria püspöke volt, amikor 1974-ben a főváros, San Salvador érsekévé nevezték ki. Egy spanyol jezsuita, Antonio, aki akkortájt Salvadorban egy civil szervezet vezetője volt, ezt a táviratot küldte neki:„Lo lamento”(sajnálom ezt a kinevezést).
Antonio sok évvel később, 1998-ban mesélte el nekem a következő történetet, Romero iránti mély tisztelettel és szeretettel.
Közvetlenül Rutilio Grande SJ halála után, az érsekség lelkipásztorainak és lelkipásztori munkatársainak találkozóján, amikor az egyik szünetben több pap, köztük a jezsuita Antonio is rágyújtott, Romero megkérdezte egyiküktől: „Mit kell tennem, hogy jó püspök legyek?” Az egyházmegyés pap így válaszolt: „Itt San Salvadorban csak csokoládét eszeget a felső tízezer idős hölgyeivel. A hét hét napból áll, töltsön ebből ötöt vidéken és kettőt a fővárosban. Akkor jó püspök lesz.” Romero erre azt kérdezte: „Hogyan? Nem tudom, hogy találkozhatnék a vidéki emberekkel.” A pap ezt felelte: „Azt bízza ránk.” Így történt, hogy a papok hétről hétre meghívták Romerot minden faluba, amerre csak gyilkolt a hadsereg ebben a súlyosan megsebzett országban (6 millió lakos 21 ezer négyzetkilométeren), mely először katonai diktatúra alatt nyögött, majd polgárháborúba süllyedt.
Romero felindultan tért haza ezekről a találkozókról: „Mást sem láttam, mint halottakat!” Visszaérkezése után minden szombat reggel összehívott egy kis munkacsoportot, melynek tagja volt két utcai árus, két szakszervezeti vezető, két kereskedő, két földműves, két szerzetes, két pap, P. Ellacuría SJ – akit öt társával és két háztartási alkalmazottal együtt 1989-ben mészároltak le –, az általános helynök és néhányan mások is. Romero beszámolt nekik arról, amit hét közben látott a falvakban. Majd felolvasták a másnapi szentmise olvasmányait, és megkérte őket, hogy mondják el, mit jelent számukra, amit hallottak. Másnap, vasárnap, Romero már reggel 6-kor a katedrálisban imádkozott. 8 órakor mondta a szentmisét, a hallottakra építve prédikációját. Nemcsak a katedrális, hanem az előtte és mögötte elterülő tér is feketéllett a tömegtől (15000 ember gyűlt össze rendszeresen). Homíliáját rádión közvetítették. Az övé volt az egyetlen hang, amely híreket adott egy olyan országban, ahol a médiát elnémították. (A rádióadót több alkalommal tönkretették, majd újjáépítették.) Az egész ország őt hallgatta: vidéki földművesek, városlakók, papok, állami emberek, katonák… Erélyesen elítélte a gyilkosságokat és a társadalmi igazságtalanságot, védte a szegény földnélküliek jogait, miközben Salvador népessége egyszerre szenvedte a hatalmon lévő junta és a szélsőjobb félkatonai csoportok visszaéléseit.
1977. március 12-én, szombaton, három héttel San Salvador érseki székébe történt kinevezése után, Romero Rutilio Grande atya halálos ágyához sietett. Grande atya Aguilarès plébánosa volt (1972–77), aki a dél-amerikai püspöki konferencia, a CELAM Medellinben tartott első nagy összejövetelének iránymutatásait akarta a gyakorlatban megvalósítani. Romerot mélyen megrázta, hogy jezsuita barátját meggyilkolták. Grande atyát egykor a püspökszentelésén szertartásmesternek választotta, és együtt dolgozott vele a papi szemináriumban.
Antonio számára nem volt kétséges, hogy Grande atya első csodája Romero „megtérése” volt. Romero erről így beszélt:„Amint láttam Rutilio holttestét kiterítve, arra gondoltam, hogy azért ölték meg, amit megvalósított, tehát nekem is ugyanazon az úton kell járnom.”Hétfőn, Rutilio temetése napján, az érsek szűkszavú maradt. De a temetés utáni napokban sokat gondolkodott együtt papjaival, a szerzetesekkel és a világiakkal. A véget nem érő megbeszélések fő témája: mit lehetne tenni Rutilio halála után. Ezeken az összejöveteleken született meg a gondolat, hogy az egész egyházmegye egyetlen szentmisét mutasson be a székesegyházban. Sokak egyetértésével hozta meg döntését: egyetlen plébános sem fog misézni aznap sehol máshol. A minden nyilvános összejövetelt tiltó szükségállapot ellenére március 20-án az érsek mutatta be a szabadtéri szentmisét, amely az egész egyházmegyében az egyetlen szentmise volt aznap: 200 pap és 100 000 ember gyűlt össze a székesegyház körül. A keresztényeket a súlyos bűntett, a gyilkosság egységbe kovácsolta. A homília gyönyörű védőbeszéd a szabadság mellett. Ezek a markáns nyilvános megnyilatkozások a későbbiekben tovább erősödtek. Néhány hónappal később Romero eltemette Navarrot, egyházmegyéjének fiatal papját, akit szintén meggyilkoltak, majd egy másodikat. Amikor ott, fiatal papjainak halálát látva beszédet mondott, már nem fogta vissza magát: „Félelmetesen beszélt” – emlékezik Antonio. Egy nővér szerint: „Rutilio atya a nagy próféta, Romero előfutára” volt.
1980. február 17-én Oscar Romero levelet írt Jimmy Carternek, az Egyesült Államok elnökének. Kifejezte nyugtalanságát az Egyesült Államoknak a Salvadort megrengető mélységes válságban játszott szerepével kapcsolatban. Megkérte, hogy tiltsa meg a fegyveresek kiképzését és a fegyverszállítást a hatalmon levő katonai junta számára, és ne korlátozza más eszközökkel sem a salvadori nép önrendelkezését. Romerot öt héttel később, 1980. március 24-én, hétfőn végezték ki a hadsereggel kapcsolatban álló félkatonai csoportok tagjai. Előző este, vasárnapi homíliájában Romero a hadsereg tagjaihoz intézte szavait: „Isten és e szenvedő nép nevében, amelynek mind hangosabb kiáltásai nap mint nap az eget ostromolják, könyörgök önökhöz, kérem önöket, Isten nevében parancsolom: hagyjanak fel az elnyomással!”A válasz nem sokáig váratott magára: másnap, a 18.15-kor kezdődő szentmisén, amint magasra emelte az átváltoztatott ostyát, kivégezték. Kint már sötét volt, a kápolna kapui nyitva voltak, és nem volt nehéz autóval bejutni a szomszédos kórház parkolójába, megállni a szélesre tárt kapu előtt, és távcsöves puskával célozni. San SalvadorIsteni Gondviselés nevű kórháza volt ez, amelyet egy kármelita apostoli közösség működtetett rákos nők megsegítésére. Romero is ott lakott, így tudatában volt a kockázatnak: felajánlotta életét.
A falusiak halála után féltek: „Ha meg tudták gyilkolni az Érsek urat, akkor nekünk semmi esélyünk ezzel a fegyveres erővel szemben.”
Oscar Romerot vértanúnak nyilvánították, akit – a vértanúságot meghatározó szöveg szerint – „a hit iránti gyűlöletből” öltek meg.
Az emberek szerették őt, ő pedig szerette népét. Mondása:„Con este pueblo, no cuesta ser buen pastor”– „Ezzel a néppel nem nehéz jó pásztornak lenni.”
Fordította: Lukács János SJ
Szerkesztő: Kóczián Mária
