A leghitelesebben akkor szólhatunk a böjtölésről, ha saját tapasztalatainkból indulunk ki. A szerző itt erre vállalkozik. Írásának címe ez is lehetne: Őszinte beszéd a böjtről, a böjtölés buktatóiról és arról, hogy mégis érdemes megpróbálkozni vele. A Szív 2011. márciusi számából:
Fejlődő vallásgyakorlatunk
Évekkel ezelőtt történt. Egy protestáns lelkésznek készülő barátomat kérdeztem meg arról, hogy szokott- e böjtölni. „Nem, mert észrevettem, hogy kevéllyé tesz” – válaszolta. Lelki érzékenységre valló megállapítás – gondoltam akkor, bár a dolog nem tűnt egészen megnyugtatónak. Ma már azt is hozzá merem tenni, hogy egy ilyen kijelentés egyúttal annak a jele is, hogy valaki a lelki életének „még csak az elején tart”. Hiszen, ha szociális munkát végzel, ha alamizsnát – mondjuk egy magad készítette szendvicset – adsz egy rászorulónak, vagy ha komolyan veszed az imaéleted, meglehet, az első reakciód szintén egyfajta kevélység lesz. Ám próbáld csak meg huzamosabb ideig végezni a fenti gyakorlatok bármelyikét! Két hét hajléktalanokkal való rendszeres beszélgetés, vajaskenyér kenés, vagy napi fél óra imádság után már garantáltan nem kevélységből folytatod – ha folytatod. A kezdeti lelkesedés ugyanis hamar alábbhagy. Az indítékaink megtisztításának legjobb módja pedig – régi spirituális tapasztalat szerint – éppen a kitartás. Azt hiszem, azóta mindketten – a lelkész barátom és én is – előrébb jutottunk, mélyebbre mentünk valamelyest a lelki életben. S nem utolsó sorban talán épp a böjt gyakorlása révén.
Tapasztalatok, hagyományok – „Teljesítmények”
Vannak személyes tapasztalataim a böjtölésről. Még papnövendék koromban, amikor először kezdett komolyabban megérinteni a lemondás, az aszkézis vallási jelentősége – jól emlékszem még –, néhány barátommal elhatároztuk, hogy nagyböjt péntekjein nem eszünk semmit. Ebből aztán egy izgalmas külön kis rituálé kerekedett: pénteken, pontban éjfélkor, a sötétség leple alatt nyikordult a refectorium vastag tölgyfaajtaja, és mi titokban találkoztunk az étkezőben, hogy – óraütésre pontosan „már másnap” – a hűtőszekrényből nekilássunk pótolni az elmulasztottakat… Mindez persze inkább amolyan diákcsíny volt, kalandos virtus a „lebukás” árnyékában, nem pedig komoly erénygyakorlat (vagy annak megszegése). Azzal együtt máig megmaradt bennem az a hihetetlenül erős szolidaritásérzés, ami összekovácsolt bennünket az egésznapos közös szenvedés eredményeképpen. Később, már teológusként, a vallásközi párbeszéd kérdéseivel foglalkozva tudatosult csak bennem, milyen fontos szerepe lehet a muszlim híveket összefűző közösségi érzés kialakulásában annak, hogy az iszlámban a hagyományos böjti időszak (a ramadán) alatt napkeltétől napnyugtáig egyetlen falatot sem esznek, egyetlen korty vizet sem isznak – s mindezt általában a miénknél jóval melegebb éghajlat alatt! Persze a nagyböjtöt katolikusként is megtartjuk. Régtől észrevettem, hogy két olyan nap van az évben, amikor én már kora reggel garantáltan éhes vagyok: a hamvazószerda és a nagypéntek. Pedig igazán megszokhattam volna már a koplalást! Papnövendékként – az egyház régi hagyományát követve – a legjobb barátaim papszentelése előtt három napig böjtöltem (még most is emlékszem a szentelést követő ebédeken a csigatésztás húsleves ízére…); káplán koromban pedig a heti szabadnapomon tudatosan nem ettem, a plébánia híveiért való vezeklésből. Tapasztalatból tudom, hogy ha máskülönben egészséges vagyok, négy-öt napra nyugodtan felfüggeszthetem az étkezést bármiféle káros egészségügyi következmény nélkül. Több olyan rendtársamról is tudok, akik az évi rendes, nyolcnapos lelkigyakorlatuk alatt semmit sem szoktak enni; sőt legalább két olyan jezsuitát ismerek, akik az úgynevezett harmincnapos „nagylelkigyakorlatukat” is végigböjtölték (rendszeres orvosi ellenőrzés mellett). A kérdés csak az, hogy mire jó ez.
Miért böjtöljek?
Mi az értelme mindennek? Minek ilyen extrém dolgokra vállalkozni? Azon kívül persze, hogy valaki éppenséggel el is dicsekedhet az ilyen vagy hasonló „teljesítményekkel”. Csakhogy így máris baj van a dologgal! Hiszen, ha már más is tud róla, azonnal fennáll a veszély, hogy farizeussá válik a böjtölő – hasonlatossá azokhoz, akik „[már itt a földön] megkapták jutalmukat” (Mt 6,16b) –, következésképpen tette automatikusan elveszíti vallási értékét, „érdemszerző” minőségét. Ha tehát a puszta „teljesítmény” nem sokat ér, miért érdemes böjtölni? Nos, aki lemondást vállal Istenért, furcsa benső tapasztalatokban részesül. Azt várnánk például, hogy a böjtöléstől legyengülünk. Ennek azonban éppen az ellenkezője igaz! A lemondás lelkileg nagyon megerősít. Nehéz ezt elmagyarázni annak, aki nem próbálta. A böjt ellenzői persze lépten-nyomon szembesítenek a józan ész és a pszichológia nagyon is érthető ellenvetéseivel: ez „életellenes”, „esztelenség”, „sötéten látás”. „Mi értelme megvetni a világot?” – „Micsoda ódivatú módi?” – „Tönkre akarod tenni az egészséged?” – „Ezt Isten sem kívánhatja!” – Talán még csak tudnának kezdeni valamit azzal, ha úgy érvelnénk, hogy az egészséges életvitelhez hozzátartozik a tisztulás, és hogy különben is jót tesz a „mértékletes élet”. Nem véletlen, hogy egyes jóléti társadalmakban – s egyre inkább nálunk is – nagy keletje van a húsvét előtti tisztítókúrás lelkigyakorlatoknak. Csakhogy – a szó vallási értelmében – itt valami egészen másról van szó. A böjt ugyanis nem fogyókúra. Loyolai Szent Ignác például – igen realisztikusan – így ír a lelkigyakorlat során végzett böjtről: „amikor a fölöslegest vonjuk meg magunktól, az nem vezeklés, hanem mértékletesség. Vezeklés az, amikor a szükségesből vonunk el valamit…” Persze aztán – újra csak jó realitásérzékkel – azt is siet hozzáfűzni: „…csak a vezeklő le ne gyengüljön és ne következzék be komoly betegség” (Lelkigyakorlatok, 83). Teréz anya pedig azt ajánlotta nővéreinek, hogy egészen addig szeressenek, „hogy fájjon”. Bizony, a másokért élt élet sem mindig „egészséges” – a keresztre feszítés sem volt az! Akkor hát mire is való a böjt?
A böjt lényege
A vezeklés értelme, hogy oda is szeretetet sugározzunk, ahol korábban nem volt. A helyes vagy helytelen vezeklés eldöntéséhez pedig számomra az adja a kulcsot, hogy ki áll a középpontban: én vagy a másik. Ha önmagamért böjtölök – mondjuk azért, hogy fittebb és egészségesebb legyek, vagy hogy megszabaduljak a fölösleges kilóimtól –, annak bizony semmi köze a valláshoz. „Hiszen ezt a pogányok is megteszik.” (Mt 5,47b) Vagy, ha csak azért tartóztatom meg magam valamitől, hogy eddzem az akaraterőmet, hogy felnézzenek rám (vagy hogy én felnézzek magamra), alkalmasint azért iparkodom annyira, hogy sikeresebben tanítsak, jobb prédikációkat mondjak, végső soron pedig, hogy jobb papnak tartsanak – és találhatok még ezer más önös indokot –, attól bizony cselekedetemnek még nem lesz igazán vallási értéke. Mindez lehet jó és előrevivő, ám a fő baj az, hogy így még csak Isten ajándékait keresem, nem pedig Istent magát. Ehelyett akkor mozgat vallásos indíték, ha cselekedeteimet egyedül a másik iránti szeretet mozgatja. Nem is kell, hogy ehhez mindjárt Istenre hivatkozzak. Ha bármit teszek valaki más érdekében úgy, hogy abból semmi hasznom nem származik; ha – csak egyetlen percre is – megfeledkezem önmagamról, saját érdekeimről, miközben másokat szolgálok, akkor magát Jézus Krisztust szolgálom. Az evangélium legalábbis nem hagy kétséget efelől (vö. Mt 25,40;45). A szeretetem indítékai persze a gyakorlatban sohasem ilyen tiszták. Mindig akarok valamit magamnak is; úgy tűnik, a teljes önzetlenség itt a földön lehetetlen. De talán meg lehet közelíteni. Sokaknak sikerült. Megadathat – ha nem is önmagunk erejéből és érdemeinkre való tekintettel. A böjt egyébként egyáltalán nem csak azt jelentheti, hogy valaki megtartóztatja magát az étkezéstől. (Bár ezen a téren is legalább kétféle mód adódik: a mennyiség és a minőség terén végzett lemondás!) Böjtölni ehelyett annyit tesz, mint egyszerűen bármiről lemondani – ha nem ezért vagy azért, hanem magáért Istenért tesszük. Ehhez persze nem árt a lelkek megkülönböztetésének képessége sem.
A böjt határai
Talán csakugyan van valami üdvözlendő abban, hogy elmúlt már a túlzott önsanyargatás (szöges öv viselése, önostorozás) kora az egyházban. Szent Margit a Nyulak-szigetén halálra vezekelte magát az ország felépüléséért; Szent Ignác viszont egész életében bánta, hogy fiatal korában a túlzott aszkézissel tönkretette egészségét. Isten talán tényleg nem kíván ilyet – legalábbis legtöbbünktől. (Egyes hívők patologikus, eltorzult lelkiismeretét pedig talán nem kell Isten nyakába varrni.) Ám olykor az a benyomásom, hogy mostanára mintha átestünk volna a ló túlsó oldalára. Mivel egész kultúránk az önközpontúságot dicsőíti, nem csoda, ha kevés áldozatot hozunk másokért. Ezért nem divat böjtölni sem. A nyugati világban nemcsak a papi és szerzetesi hivatásokból, de ápolónőkből és pedagógusokból is drámai a hiány – azaz jóformán minden olyan hivatás hiánycikk, ahol viszonylag alacsony társadalmi elismertség mellett nagyfokú önzetlenségre, lemondásra és altruizmusra van szükség. Persze spirituális értelemben a magasabb fizetés sem hozna megoldást. Hiszen aki a jutalom reményében vállalkozik mások szolgálatára – például, hogy rajtuk keresztül valósítsa meg magát, csodálják ezért, vagy akár csak hogy érdemeket szerezzen a mennyben –, az még mindig önközpontúan gondolkodik. Örömhír azonban, hogy „menet közben” is tisztulhatnak az indítékaink. A titok ugyanis ebben áll: csak az önmagunkról való megfeledkezés, a másoknak (és a másiknak) való önátadás révén nyerünk meg mindent – „százannyit” már itt a földön, s mintegy ráadásképpen az örök életet is (Mt 19,29). Isten egyengesse hát a Hozzá vezető utat a lábunk előtt – mely lemondásokkal van kikövezve!
Szerkesztő: Kóczián Mária
Nyitókép
