Szent Péter tér, Pálfordulás napján, délben Úrangyalakor…
Ferenc pápa mellett a dolgozószoba nyitott ablaka mögött egy fiú és egy lány, kezükben egy-egy fehér galambbal. A felröppenő madarak a visszanyert szabadság mámorával szárnyalnak. Ismert és szép jelenet. Ezt mindenki látta és fotózta. Az ANSA olasz hírügynökség fotósa azonban készüléke lencséjével tovább kísérte a szabadság fehér madarát és látta, le is fényképezte, hogy a fehér galamb a végtelen terű légben hirtelen egy alatta elhúzó nagy sirállyal majdnem összeütközött. Az ősi ösztönök ezt szinte lehetetlenné teszik, ám az éppen tovareppenő sirály a galamb mögé pillant. Szemében rettenet…, mert a kis fehér madár mögött ott egy fekete holló (crow) – éles bevetésben. Támad, ráröpül, és légi akrobataként lefegyverzi a galambot, annak két lábát erős karmaival összenyalábolja és a galamb megadja magát, szárnyait úgy tartja önkéntelenül is, mint Ahmed, a francia rendőr ott a földön, a Charlie Hebdo előtt. Félszázezer ember szeme láttára, fényes nappal, vasárnap délben, az Apostoli Palota háttérdíszletével, pár méterre Ferenc pápától. Gyilkosság a katedrális fölött, a levegőben.
Mi ez? Miféle jel? Már a természetben sem lehet bízni! A zöldek arcából kifut a zöld, az enyémből a vér… és megdermedek. Harc. Kemény harc folyik, életre – halálra, nem csak a földön, emberkéz művelte gonoszság, hanem a levegőben. Az a fekete varjú olyan, mint egy lopakodó robotrepülőgép: hátulról jön, zajtalanul, meglepetésszerűen!
Megdöbbenek. Keresem a nyitját, a magyarázatát ennek a pusztító harcnak. Nincs értelmes magyarázat, nem lehet ezt megindokolni. Ember, állat, madár, és biztos még a halak, meg a rovarok is ugyanezt élik, a létért vívott harc kegyetlenségét. Láttam a Mária utcai kertünk borostyán-sűrűjébe rejtett fészek fölött vergődő fekete-rigó mama eszét vesztett gyászát, amint szemem láttára, éppen egy ilyen fekete varjú nyalábolta fel leendő családját, öt hamvaszöld tojáskát! Semmit sem tehetett, semmit sem tehettem!
Újraolvasom Ferenc pápa szavait a mindenség megbontott egységéről és a teremtő Isten „igyekezetéről”.
„Isten szomjazik rád, a szívünkre, a szeretetünkre, és ezt a szomjúságot Jézus szívébe helyezte. Így tehát Jézus szívében az emberi szomj az isteni szomjúsággal találkozik. Ez a szomjúság Jézus tanítványainak a vágya az egység után. Ott találjuk Jézus imádságában, amikor szenvedése előtt az Atyjához fohászkodik.: „… hogy mindnyájan egy legyenek!” (Jn 17,21). Amit Jézus akart, az mindnyájunk egysége! A gonosz – jól tudjuk – a megosztás atyja, aki mindig megosztást szít, háborút okoz, és számtalan rosszat tesz!”
Igen, van Gonosz, Diábolosz, a nagy Szétvető! És ennek – legalábbis etikailag – titka van, nem pedig magyarázata. Ez a mysterium iniquitatis, a gonoszság titka. Valóság, túlnövi a földfelszínt, a levegőbe emelkedik és ott háromdimenziósan kibontja ragadozó szárnyait. Szó villan: rapacitas! A ragadozók „ragadozósága”. Feketén, hátulról, zajtalan, és gyorsan, rapide…
Ezzel a titokkal egy másikat állítok szembe, a szeretet misztériumát: Mysterium caritatis! Erre szomjas az Isten és lám, egy korty innivalót kér tőlünk, hogy ennek a mélységes titoknak, szeretetének zuhatagnyi bőségét adja cserébe.
Szerkesztő: Kóczián Mária
