A Szív októberi számában szó esik a barátság számos formájáról, lehetőségeiről, spiritualitásáról. Olvashatunk többek között Ferenc pápa barátságainak titkáról, a lengyel-magyar kapcsolatokról, híres barátságokról, mint amilyen Pilinszky Jánosé és Kocsis Zoltáné volt. Lukács János, főszerkesztő beköszöntője:
Ha valóban igaz, hogy barátaink révén mutatjuk meg, kik is vagyunk valójában, akkor nem tudom, mit mondhatott el például az rólam, hogy kamaszkorom egy részében a számítógépek voltak a legjobb barátaim. A technika akkori fejlődésének hála, már nem szobányi monstrumokkal, de még nem is zsebre vágható értéktárgyakkal, hanem asztalon felépíthető, emberléptékű berendezésekkel barátkoztam. Rengeteg időt töltöttem velük, foglalkoztatott a „lelkiviláguk”, néha már a közelségük is jóleső nyugtalansággal töltött el, kisebb-nagyobb fogyatékosságaik pedig bosszantottak. Becsületükre legyen mondva, kommunikációs hibáimra – amikor nem elég pontosan fejeztem ki, hogyan akarok megoldani valamit – mindig azonnali visszajelzést adtak. Eseményekben gazdag, szívem mélyén mégis elég magányos időszak volt, amelynek nyomán azonban megtanultam becsülni és csodálni a valóban kölcsönös emberi kapcsolatokat és ajándékba kapott felnőttkori barátságokat, minden örömükkel és fájdalmukkal együtt.
Barátságaink bensőséges tereibe egyre-másra tolakodnak be vonzóbbnál vonzóbb elektronikus kommunikációs eszközök. Maga a szó pedig fokozottan inflálódik, interneten vagy hírlevelekben egyre könnyebben használjuk anélkül, hogy jelentésének gazdagsága megnyílna előttünk. A barátság kötetlen, spontán, a szív mozdulásait követő kapcsolat, ez adja nagyszerűségét és törékenységét is. Nem bevett intézmény, mint például a házasság, nincsenek ehhez fogható társadalmi és egyházi védelmezői sem. Ha szorongatni kezd a magunkba zárkózás, ha egyre nehezebben nyílunk meg egy-egy hús-vér ember barátságára, akkor a folyamat könnyen észrevétlen maradhat.
Amint gyermekkorunkban kérdezgettük magunktól bizonytalanul, hogy egy-egy osztálytársunkat már barátunknak mondhatjuk-e, úgy tesszük fel néha a kérdést rendi közösségünkben: nevezhetjük-e egymást „barátainknak az Úrban”. Sokszor leírjuk, nagy divatja lett manapság Szent Ignác e szófordulatának, amelyet első társaira alkalmazott, bár csupán egyetlen levelében maradt nyoma. Néha talán inkább kifejezi vágyainkat, reményeinket, igyekezetünket, mint a barátság szó legmélyebb értelemben vett valóságát. Az azonban biztos, hogy a bennünket ismerők hajszálpontosan észlelik, és hitelességünk lényeges fokmérőjének tartják azt, hogy a közös hivatás- és küldetéstudatból fakadó erőfeszítéseket mennyire teszi életközelivé, emberléptékűvé az egymás iránti figyelem minősége, a kölcsönös tisztelet és összhang, végső soron a barátság sokféle, látható, de nehezen definiálható gesztusa.
„Barátaimnak mondtalak benneteket”. Mélység és magasság nyílik annak számára, aki elfogadja a meghívást és Isten barátjának mondja magát. Legbensőbb világában emeli fel, hogy minden élménye, öröme és fájdalma megoszthatóvá válik Istennel, és véget nem érő csodálatra, ámulatra készülhet fel, amint Barátját kezdi egyre jobban megismerni. De talán Jézus szavai mögött más is rejlik. Talán a már meglevőt ő is a vágyaival egészítette ki, és közelgő szenvedésének egyre inkább szorongató magányában számára sem volt mindegy, hogy búcsúbeszédében már barátainak merte mondani csetlő-botló tanítványait. A barátok egymást hordozzák gyengeségükben, és minél bensőségesebb barátok, annál inkább lehetővé teszik ezt egymás számára. Így válhat a gyengeségben megmutatkozó erő is közössé, így lesz az újjászülető élet alkalom arra, hogy asztalt terítsünk.
