„Keresztény értelemben az ember az időt visszafelé számolja. A felemelő hit és az erőt adó remény a beteljesedés víziója felől bátorít minket, vigasztal, ad erőt, kedvet, lendületet az életnek.” – A Szív szeptemberi száma a jövő dimenzióit kutatja. Horváth Árpád beköszöntője:
Ha a jövőre gondolok, mosolygós arcokat látok. Az a jegyespár jut eszembe, akiknek szerelmét néhány nap múlva fogom megáldani, különös módon éppen egy középkori pálos templomrom oltáránál. Aztán gyermekek jutnak eszembe, akiket a közelmúltban kereszteltem meg, és akiknél feltűnt, hogy pufók arcukon, a nagyobbacskáknál esetlen gesztusaikon és hanghordozásukon is a szüleik alapvető lelki és testi vonásai válnak felismerhetővé. Ha a jövőre gondolok, a templomaink mélységes csendje is az eszembe jut, amelyben nagyon sok igaz elhatározás fog még megszületni. És eszembe jutnak azok az idős és gyakran teljesen elmagányosodott emberek, akikkel szerzetes és papi hivatásom okán hozott össze az élet, és akiknél láthattam, hogy mennyire nagy odaadással igyekeznek tenni a sok jót, amire éppen csak képesek, de akiket már nem tart számon a világ. Pedig a jövőnk szempontjából sokkal többet köszönhetünk a sok rejtetten megvalósuló jónak, mint azt elsőre gondolnánk.
Szent Ágoston szerint az embert igazán meghatározó erő nem a múltunkból származik, nem is a pillanatnyi jelen szüleménye, hanem a jövőből köszön vissza ránk. Nem egyszerűen csak a múlt eseményei, mulasztásai vagy bűnei taszigálnak minket előre, amire aztán a jelenben valahogy reagálnunk kell, hanem van egy sokkal meghatározóbb erő, ami elölről hív minket, felemeli tekintetünket, átjárja életünket. Ez az erő még a múlt hibáit, mulasztásait, sebeit is gyógyítani képes olyannyira, hogy amit korábban fájdalomnak, áldozatnak, értelmetlenségnek láttunk, akár még áldássá is válhat az életünkben. Ez a csodálatos erő nem más, mint az őszinte hit, az odaadó remény és az előretekintő szeretet.
Az egyik vasárnap esti szentmise után még álldogáltunk a templom előtt, a szentmiséről „kiszabadult” ministránsaink hangosan fogócskáztak körülöttünk, amikor az egyik szülőtől egy nagyon jó visszajelzést kaptam a liturgikus keretek között elmondott „szentbeszédemmel” kapcsolatban. A szentmisén a jövőről beszéltem, és hogy mennyire nyomasztani tud minket az élet, ami ugyebár túl gyorsan múlik, ezért aztán sok a stressz, a sietség, a kapkodás, ezért nincs kellő idő arra, ami igazán fontos, mint amilyen a megszentelt idő, az ünnep, az ima, a csend, a család. Nem hinném, hogy ez az említett családanya túl sokat tanulmányozta volna Szent Ágoston idő-filozófiáját, mégis ezt mondta: „Az idő nem múlik, hanem telik.” Keresztény értelemben az ember az időt visszafelé számolja. A felemelő hit és az erőt adó remény a beteljesedés víziója felől bátorít minket, vigasztal, ad erőt, kedvet, lendületet az életnek. Ennek a jövőből elénk siető erőnek köszönhetően nő nemessé minden ígéret, amit az életünk hordoz: a családdá érő szerelem, az odaadó hűség, szüleink jósága, az idősek tudatosan vállalt áldozatai, a vértanúk, a szentek imája. A bennem élő szeretetvágy és a lényem mélyéről felszakadó hit és remény a múltban gyökerezik, felbukkan, látjuk, megélhetjük, hogy szeretve vagyunk és szeretni vagyunk képesek. A hit és a remény azonban nem a múltnak szól, mint ahogy a szeretet sem, hanem felemeli a tekintetünket és a jövőre irányít, hogy induljunk el bátran a találkozások, a beteljesedés felé.
Szerkesztő: Kóczián Mária
