A Szív nyári, dupla számát ezen a héten vehette kezébe az olvasó. Horváth Árpád főszerkesztő beköszöntője:
A templomba lépve a lüktető élet forgalmas zaját hagyom hátra. Benn hűs tér, a boltívek alatt nagy tágasság és félhomály fogad. A padsorokban elszórtan tíz-húsz ember látható. A mellékoltárokról időtlen tekintetű szentek néznek rám. A szentélyben egy pap térdel, hosszú palástja a földig ér. Hangja remegő, meg-megbicsaklik, lehet talán kilencven éves is. Mellette egy jóval fiatalabb ministráns segít neki felállni, leülni, újra letérdelni a szertartás alatt. A pap imádsága titokzatos értelmű szavak sorozatából áll, amire a padsorokban térdeplő hívek mantraszerűen válaszolnak: „Könyörögj érettünk!”. Gyönyörű magyar szavak hagyják el a pap ajkát, de a kifejezések líraiságával találkozva a képzelőerő nehezen találja fel magát: „Titkos értelmű rózsa, – Dávid királynak tornya, – elefántcsontból való torony, – Mária, aranyház, – Könyörögj érettünk!”.
Talán még ötéves sem voltam, amikor a nagymamám rendszeresen vinni kezdett magával a májusi litániákra. „Az év legszebb hónapjának” minden estéjén ott voltuk a templomban. Az oltárt, a szobrokat ilyenkor a nagymamák kertjeiben gondosan nevelt virágok gazdagon díszítették. Az én kedvencem a lila orgona volt. Egyszer a szertartás előtt a templomunk plébánosa odajött hozzánk és megkérdezte, hogy nem segítenék-e neki, mégpedig az oltárnál?! A feladat kezdetben csak annyi volt, hogy üljek vagy álljak, esetleg térdeljek az atya mellett, és ha a kezembe adott egy imakönyvet, azt a kellő pillanatban, amikor kérte, visszaadjam neki. Még írni és olvasni sem tudtam, de én már ministráltam! Akkor úgy éreztem, ennél fontosabb feladat nem is adódhatott volna az életemben. Néha még ma is úgy érzem, az oltárnál igazából továbbra is Gere atyának segítek. „Örömünknek oka, – lelki tiszta edény, – tiszteletes edény, – ájtatosságnak jeles edénye, – könyörögj érettünk!”.
Gere atya már rég nincsen közöttünk, az újmisémet sem érhette meg, a litánia imádságos kifejezéseit hallgatva most azonban mégis úgy érzem, mintha nem is múlt volna el közben az a csaknem negyven év, amikor a plébánosom mellett először az oltár elé térdeltem. A templom csendjében és szertartásainak rendjében ugyanis igazából csak a jelen számít. Az igazán őszinte és szép imádság már nem az időről, éppen ellenkezőleg: az örökkévalóságról szól. Egybefog múltat és jelent, így fakaszt bennünk az időtől behatárolt életterünkön túlmutató hitet, erőt, reményt. Gyerekkoromban természetesen nem értettem a litánia szavait, de ha őszinte akarok lenni, be kell valljam, most sem értem őket sokkal jobban. De nagyon szépek, tudtam már akkor is, és mondogattam is őket, néha a legváratlanabb pillanatokban: „Frigynek szent szekrénye, – mennyországnak ajtaja, – hajnali szép csillag, – betegek gyógyítója, – könyörögj értünk!”.
Szerkesztő: Kóczián Mária