Lehet-e boldog az, aki aszkézist gyakorol, illetve lehet-e boldogító egy aszketikus gyakorlat? Célját tekintve, hívő ember esetén biztos, hiszen az üdvösségre irányul. De abban az esetben, hogyha lehangolt vagyok, ha rossz a lelki közérzetem, merném-e ajánlani az aszketikus gyakorlatokat barátaimnak, akik talán nem is hívő emberek, vagy inkább agnosztikusok? – A Szív májusi, a boldogság témáját körüljáró számából idézzük Hofher József atya írását.
Bármilyen meglepő, Sonja Lyubomirsky Hogyan legyünk boldogok? című könyvében ezt teszi. Közel 12 gyakorlatot ajánl a szomorkodóknak, de ezek között – bármilyen meglepő – ott szerepel az alamizsnálkodás vagy jócselekedetek gyakorlása, a megbocsátás, a vallásgyakorlatok, spiritualitás – vagyis az imádság –, a böjt, a háládatos magatartás, továbbá a közösségi kapcsolatok ápolása.
A szerző ahhoz a „pozitív pszichológia” néven ismert pszichológiai iskolához tartozik, amelynek Csíkszentmihályi Mihály az egyik vezéralakja. Sonja Lyubomirsky szigorúan pszichológiai, statisztikai alapon vizsgálódik. Amint írja, a boldogság nehezen definiálható, összetett valóság, de vannak események (gyakorlatok), melyek hatására az emberben lévő örömérzetért felelős hormonok (endorfin) aktivitása növelhető, mérhető. Vagyis, hogy milyen boldogok vagyunk, génjeink és helyzetünk mellett a viselkedésünk 40 százalékban képes boldogságérzetünket alakítani. Tehát nem kis százalékban mi is tehetünk arról, hogyha depresszívnek, levertnek érezzük magunkat.
No, de nézzük meg most röviden – különösen az aszketikus jellegű – gyakorlatok hatását, ezek közül is kiemelten a megbocsátást, a jócselekedeteket és az imádságot, az imán belül pedig a ritmikus imák hatását.
Megbocsátás
Az aszkézis szó jelentése: a halál begyakorlása. Lehet a halál boldog? Ha boldogító halálról nem is beszélünk, de a jó halál fogalmát a teológia is ismeri. Mitől válhat boldogítóvá, jóvá a halál? Talán pont a kiengesztelődéstől, a megbocsátástól. Vagyis megbocsátunk magunknak, Istennek és felebarátainknak.
Ady mint hívő ember így fogalmaz: „Uram, háborúból jövök én, / Mindennek vége, vége: / Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke.”
Általános tapasztalat, hogy amíg nem tudtunk megbocsátani személyeknek, akikkel haragban voltunk, addig nyugtalan, békétlen a szívünk. A megbocsátás a magam boldogsága miatt fontos.
Sokszor, aki megbántott minket, nem érez semmiféle gyötrő érzést, bűntudatot. Nekünk viszont, akik a sérelmet hordozzuk, folyamatosan sajog a szívünk. Tehát a megbocsátásra magunk miatt van szükség. Saját békénk, jól létünk függ attól, hogy megbocsátottunk a másiknak, vagy sem. És amíg ez meg nem történik, sokszor képtelenek vagyunk meghalni. Viszont a kiengesztelődés után egy-két nap, és minden további nélkül „el tudunk menni”.
Ezzel kapcsolatban egy ragyogó filmet és egy könyvet ajánlok az olvasó figyelmébe.
A film Jack Lemmon utolsó filmje, aLeckék az életről. Talán nem véletlenül ihlette meg a művészt Mitch Albom regénye, a Keddi beszélgetések életről és halálról, amelyből a forgatókönyv készült. Mori, az öreg professzor a halál kapujában ifjú barátjának „gyónja” meg, hogy hosszú ideig nem bocsátott meg szeretett pajtásának. És mire ez megtörténhetett volna, a barát előbb meghalt. Ez a késői gyónás, kiengesztelődés hozza meg számára a békét, hogy végül is boldogan tudjon átmenni a túlsó partara.
A könyv pedig Eric-Emmanuel Schmitt műve, a címe: Oszkár és Rózsa mami. Egy bájos, rendkívül megható történet, ahol egy leukémiás kisfiú megbocsát szüleinek, akik ügyetlenségből, félelemből, hit hiányából végig hazudoznak fiuknak a gyógyulásról, pedig a kisfiú már régen tisztában van történetével, betegségével.
Jócselekedet, alamizsna
Sonja Lyubomirsky jócselekedetekre vonatkozó megállapításai talán érthetőbbek számunkra. Még jó néhány évvel ezelőtt a Magyar Katolikus Egyház egy óriásplakáton hirdette: „JÓT TENNI JÓ!” Talán sokak számára ez evidencia, de mégis sokszor nem tudatosítjuk magunkban, mennyi áldása van a jótékonykodásnak saját életünkre nézve is.
Vajon miért boldogítanak a jócselekedetek?
– Közösségi tudatunk erősödik. Egymáshoz tartozunk, összetartozunk.
– Mindannyiunk hozzájárulása szükséges, hogy javítsunk közösségi helyzetünkön.
– A jótékonyság enyhíti a bűntudatot, szenvedést, nyugtalanságot, amelyet mások sorsa miatt érzünk magunkban.
– Elterelhetjük figyelmünket saját gondjainkról.
– Hatást gyakorol arra, hogy milyen képünk van önmagunkról. Segítőkésznek, együtt érzőnek kezdjük látni magunkat.
– Növekszik bennünk az önbizalom, hasznosság érzése.
– Új készségeket, szakértelmet fedezhetünk fel magunknál.
– Életünk értelmességét és értelmét emeli.
– A társas életben megszeretnek minket. Amikor szükségünk van segítségre, mások is segítenek nekünk. Kapcsolatba kerülünk másokkal, barátságok születnek.
– Önkéntesnek jelentkezünk egy jó ügy képviseletében: előtérbe kerülnek képességeink, erőforrásaink, szakértelmünk.
Önkéntes szolgálatot végző miskolci fiatalok, akik idős embereket, fogyatékkal élőket segítettek, így vallottak erről:
„Amikor ezt a feladatot választottam, az volt a célom, hogy olyan területen dolgozzak, amitől félek. Ezért mentem fogyatékkal élők közé. Másfél év elteltével azt érzem, hogy már el tudom fogadni őket, és bizonyos fokig értem a problémáikat. Észrevettem, hogy most, amikor az utcán vagy a buszon találkozom velük, már nem félek. Le merek ülni melléjük és sokkal nyitottabb vagyok feléjük. Ez annyira jó érzés.” (Edina)
„Észrevettem, hogy mostanában otthon is megkérdezem a húgomat, hogy kell-e neki segítenem, ha bizonytalannak érzem. Ez eddig is megvolt, de most sokkal tudatosabban teszem. Érzem, szerepem van az emberek életében.” (Sanyi)
„Az első évben egy nénihez jártam Borival. Mikor megérkeztünk, mindig azzal kezdte: »Jaj! Már azt hittem, hogy nem is jöttök!« Ebből láttuk, hogy mennyire vár minket. Először a kötelességtudat miatt mentünk, de egy idő után észrevettük, hogy ez átment szeretetbe. Úgy érzed, hogy várnak, és ez nagyon jó érzés.” (Zsófi)
„Én egy olyan középiskolából érkeztem ide a gimnáziumba, ahol nem végeztünk szeretetszolgálatot. Most látom, hogy mennyire fontos, hogy legalább egyszer kipróbáljuk és érezzük, hogy igenis tudunk változtatni a világon, az embereket én is boldogabbá tudom tenni. Ha csak egy mosoly erejéig, de változnak. Lehet, hogy kicsik vagyunk, és amit teszünk, úgy tűnik, hogy gazdaságilag nem sokat ér, de az a mosoly, mely ott van az arcokon, hajt, hogy csináljam tovább.” (Edina)
A ritmikus ima
Ha visszatekintünk eddigi imaéletünkre, biztosan sokunknak eszébe jut egy-két meghatározó imaélmény, ami akkor biztos nagy örömmel, boldogsággal töltötte el a szívünket. A napi rendszeres imával azonban már talán nehezebb a helyzet.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a ritmikus gyakorlatok boldogsággal töltik el a lelket. Már a kisgyermeknél jól látható, hogy milyen szívesen ismételgetik a mondókákat. Mennyire szeretik a kicsik a bölcsőcskéket, később a nagyobb gyerekek a körtáncokat, kiolvasókat. Néha órák hosszat képesek így játszani, mondogatni ezeket a verseket, miközben láthatóan boldogság, béke tölti be a szívüket.
Bagdy Emőke pszichiáter egy előadásában hallottam: James Fixx vezette be az amerikai kultúrába a hatvanas években a kocogást. A szívkoszorúér megbetegedések és szívinfarktusok magas száma arra késztette a megelőző orvostudományt, hogy preventív eljárásokat dolgozzon ki. Ilyen önvédelmi eszközzé vált a kocogás is. A folyamatos, legalább húsz percig tartó ritmikus, egyenletes mozgás különleges testi-lelki harmonizáló folyamatokat indít meg. A tudatállapot módosulásával az érzelmi tudat aktivitása fokozódik, ez pedig endorfin (örömhormon) termelést indít el, az immunfolyamatokat aktiválja, sőt a stresszhormonszintet csökkentő sejtek működését is fokozza.
Nincs ez másként az imádkozó emberrel sem. Nem véletlen, hogy a legnépszerűbb imamódok a ritmikus imák: a rózsafüzér, a litániák, az ortodox Jézus ima, a Szent Ignác-i ritmikus ima, és a Jézus nevével való szemlélődő ima. Hogy ez mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, mint Molnár Renátával együtt vezetett „Jézusi gyaloglás” névre hallgató lelkigyakorlatunk. Ebben a lelkigyakorlatban a Jézus nevével való szemlélődő imát ötvöztük az északi botos gyaloglás gyakorlatával.
Egy-két év alatt hihetetlen népszerűségre tett szert lelkigyakorlatunk. Ez valóban a test és a lélek imája lett, mely elsősorban a közép- és idősebb generációnak segít abban, hogy megtalálja lelki békéjét a lelkigyakorlatban és a hétköznapokban.
Lehet-e boldogság az aszkézis, a halálra való készület? „Senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja barátaiért?” Zárójelbe tenni magunkat, hogy barátainknak, szeretteinknek életük legyen és bőségben legyen. Ez a Jézusi élet! Ez a Jézusi és keresztény boldogságok lényege.
Az itt felsorolt, de valamennyi aszketikus gyakorlatban egy kicsit meghaladjuk magunkat. A megbocsátásban meghaladjuk sértettségünket, az alamizsnában birtoklási vágyunkat, az imában önközpontúságunkat és dicsőségvágyunkat. Ebben az értelemben valóban JÓT TENNI JÓ! És élettanilag úgy tűnik, hogy még endorfinszintünk is emelkedik!
Irodalom:
Lyubomirsky, Sonja: Hogyan legyünk boldogok? Budapest, 2008, Ursus Libris.
Lyubomirsky, Sonja: Boldogság mítoszok. Budapest, 2013, Ursus Libris.
Bagdy Emőke: Hogyan lehetnénk boldogabbak? Budapest, 2010, Kulcslyuk K.
Albom, Mitch: Keddi beszélgetések életről és halálról. Budapest, 2007, Könyvfakasztó.
Schmitt, Eric-Emmánuel: Oszkár és Rózsa mami. Budapest, 2004, Európa.
Szerkesztő: Kóczián Mária
