O Zibano – A vonat
Táncdráma a holokauszt emléknapján, április 16-án a Párbeszéd Házában
A Párbeszéd Háza adott otthont a Khamoro Táncszínház és a kispesti Jezsuita Roma Szakkollégium közös megemlékezésének.
Az esemény a Magyar Holokauszt Emlékév alkalmából a Miniszterelnökség támogatásával valósult meg. Közel negyvenen dolgoztak több hónapja az estért, köztük a huszonöt táncos és énekes felnőtt előadó és öt gyermek. A forgatókönyv, a koreográfia és a rendezés Farkas Zsoltnak, a Khamoro Cigány Táncegyüttes művészeti vezetőjének amunkája. Az eseményt megnyitotta és a vendégeket köszöntötte a Párbeszéd Házának jezsuita igazgatója és a Szakkollégium rektora, s a szakkollégium egy diákja konferált.
Az indító teljes sötétségben Choli Daróczi Józsefnek a tragédiát idéző gondolatai hangzottak fel cigányul, magyarul és héberül.
Egy ifjú szerelmespár egymásra találása és a szülők beavatkozása nyitotta meg a drámai események sorát. A gonosz ébredését a “nácik és a kápó tánca” követte, a foglyok érkezését pedig az “este a lágerben” kegyetlen jelenete. A gyerekek holokausztjára egy korabeli gyermekdal bejátszása emlékeztetett. A hét és fél perces zárójelenetben Naomi Semernek az 1967-es izraeli énekfesztiválra a hatnapos háború előestéjén készített, az arany Jeruzsálemről (Jerusalaim Sel Hazav) szóló dala hangzott föl, valamennyi szereplő előadásában.
Az erőteljes fény-, hang- és füsteffektusok mellett a háttérben archív felvételek vetítése, az előtérben pedig szögesdrótkerítés szolgálta a drámai emlékezést.
Az előadást hosszantartó vastapssal, állva köszönte az értő, népes közönség. A következő fogadás családi, baráti hangulataban zárta a megemlékezést.
A Párbeszéd Háza igazgatójának bevezető gondolataiból:
Emlékezünk arra, ami megtörtént, és aminek nem lett volna szabad megtörténnie.
Emlékezünk, hogy soha többé ne történhessenek olyan események, amelyekre emlékezünk.
Emlékezünk, hogy a mindennapokban több erőnk legyen ellenállni a Gonosz minden formájának.
Emlékezünk, mert élni akarunk és emlékezünk, hogy az életet szolgáljuk.
Vagyis nem a kiábrándulást, a kétségbeesést, az elkeseredést, a csüggedést, a reménytelenséget akarjuk szolgálni emlékezésünkkel.
Emlékezünk, hogy visszanyerjük és erősítsük hitünket az emberiben, mindennapi életünk értelmében.
Alábbi szövegemmel is kívánom, hogy minden jelenlévőben az emlékezés, valamint a Khamoro Táncszínház és a Jezsuita Roma Szakkollégium szolgálata által a tisztulás, a megigazulás, az emberségben növekedés legyen a gyümölcse a mai estnek.
mondd azt
mondd azt hogy reggel
mondd virágzó almafa
mondd dagasztott kenyered megkel
mondd hazamegy minden katona
mondd holnapba néző szemmel
a láncok lehullnak mind
mondd visszaad halottat temető tenger
s fénylenek feledett szeretteink
mondd az örök nap ragyog
ami eltörött mind egész
mondd
hátra előre semmi nincs
csak a ma van
csak az itt
s az óceán nyugalma
Szerkesztő: Kóczián Mária
