2014 januárjában A Szív folyóirat megkezdi 100. évfolyamát. A magyar sajtó egyik legrégibb lapja megszenvedte az elmúlt évszázad történelmét. Többször is szünetelt a kiadása egy időre, de az elhivatott munkatársak soha nem mondtak le a folytatásról, holott ez nem volt mindig egyszerű. Így vált az új lehetőségekhez való alkalmazkodás mellett a hűség a lap legmarkánsabb jegyévé.
Horváth Árpád főszerkesztő személyes hangú beköszöntője a december-januári számhoz:
Nagyon sokféle válasz – különböző szinteken és különböző megközelítésben – lehetséges azokra a kérdésekre, hogy miért döntünk és miért maradunk hűek olyan élethelyzetek, sőt életformák mentén is, amelyek nemcsak előnyökkel, hanem komoly áldozatokkal is járnak. Szerzetesi életem során például volt már részem egészen izgalmas visszajelzésekben is arra vonatkozóan, hogy voltaképpen miért lettem én jezsuita. Egyszer egy igen szekuláris hangulatú társalgás során azzal szembesítettek, hogy nekem bizony eléggé lila az egyéniségem, amolyan „színész alkat” vagyok, ezért aztán az oltár körül bizonyára alaposan kiélhetem az állandó szereplési kényszerem. Ennél talán valamivel hízelgőbb az a vélemény, amely szerint karakteremnél fogva szeretem a vesztett ügyek melletti kiállást, az igazság bajnokaként így válhat számomra életcéllá, hogy a magasröptű víziók oltárán – mint amilyen ugyebár a kereszténység – feláldozzam az életem. Vannak olyanok is, akik ezzel szemben túlzottan is befelé forduló alkatnak tartanak, s szerintük a rendház biztonságától aligha találhattam volna megnyugtatóbb menedéket.
Hívő emberek, amikor saját vallási hagyományuk fényében próbálják értelmezni „kifelé” is az életüket, gyakran kerülhetnek olyan sanda helyzetbe, hogy sajnálkozva néznek rájuk. Miért marad hűséges az ember sokféle nehézség ellenére is egy párkapcsolatban? Miért ápolja valaki annyi éven át teljesen leépült szüleit, amikor manapság már „jobb megoldások” is lehetségesek: például az igényes öregotthon, fizetett házi ápolók, esetleg a kegyes eutanázia? Ugyanez a kérdés vonatkozhat azon szülőkre is, akik napról-napra, nagy odaadással, személyesen gondoskodnak maradandóan sérült gyermekükről. Ugyan mi értelme a becsületes helytállásnak egy olyan munkahelyen, ahol úgysem fizetnek meg jól? Van értelme még az olyan erényeknek, mint az áldozatkészség, a nagyvonalúság, az egyeneslelkűség, a hűség?
Az őszintén hívő emberek számára az elköteleződéssel járó áldozatvállalás és hűség nem holmi járulékos hóbort, hanem meghívás Isten közelségének a megélésére. Azért lettem jezsuita szerzetes, mert én ebben a konkrét életformában lehetek a lehető legközelebb Istenhez. Ez az én utam. Ha hitünk szempontjából nézzük, a házasélet értelme sem abban rejlik, hogy a házastársaknak éppen van-e kedvük a hűséghez vagy sem, hanem hogy egymás iránti őszinte elköteleződésük által ráhagyatkozhatnak arra a reményre, amely által a szeretet, az odaadás, az áldozatok és a tisztelet nemcsak egymásnak szól, hanem szentséggé, azaz Isten közelségének a megnyilvánulásává (kinyilatkoztatássá) válik. Nem azért járunk hitünk ígéreteinek ösvényein, mert így könnyű és kellemes, mert ez az út a legtöbb embernek imponál, esetleg presztízs. Azért járunk hitbéli elköteleződéseink útjain, mert ezen az úton maga Isten szegődik mellénk. Mindennapi életünk során így sejlik fel számunkra Isten tekintete, és ez olyan élmény, ami minden fáradságot, nehézséget, kihívást és megpróbáltatást megér. Isten közelségének élménye így a boldogság ösvényét jelenti, egyben pedig a mennyei derű előízét.
Szerkesztő: Kóczián Mária
