Megjegyzések egy szűnni nem akaró kérdéshez
Nincs szükség figyelemben részesülő nyilvános eseményekre vagy nyilvánosságot kapó állásfoglalásokra ahhoz (bár ezekben sincs hiány), hogy előtérbe kerüljön a vallás és a politika, szűkebben a kereszténység és a politika viszonyának kérdése. A problémához természetesen számos érzelmi vonatkozás, politikai/ideológiai meggyőződés, kulturális igény és történelmi teher kapcsolódik, ami jócskán megnehezíti az árnyalt és körültekintő tájékozódást. Sajnálatos módon e téren többnyire csekély figyelemben részesülnek katolikus gondolkodók megfontolásai – pedig sokat tehetnének azért, hogy józanabb viszonyulás alakuljon ki a kereszténység és a politika bonyolult viszonyáról.
Azok a történeti és kulturális vizsgálódások még viszonylag könnyen elfogadható elemzésekkel szolgálnak, amelyek azt veszik számba, hogy mennyiben lenne más a világunk a kereszténység nélkül. A háttérben ilyenkor az a meggyőződés rejlik, hogy a kereszténység alapvető módon átalakította az emberi együttélés viszonyrendszerét, vagyis nyilvános jelentősége van. Hiába számít komolytalannak történelmi szempontból a feltételes mód használata („mi lett volna, ha”), a politikatudományban tekintélynek számító Hans Maier nagy népszerűségre szert tevő könyvben figyelmeztetett arra, mennyire más lenne az emberi élet Európában, ha nem alakult volna ki a kereszténység. Maier hat területen mutatja ki a kereszténység nyilvános hatásgyakorlását: az általános emberképpel, az időről alkotott felfogással, a kétkezi munka megítélésével, a természet kezelésével, az állam szerepével és a művészetek jelentőségével kapcsolatban. Vizsgálódásainak eredményei nem igazán vonhatók kétségbe: annyira nyilvánvaló, hogy világunk a kereszténység nyomait hordozza.
Ez a legkevésbé sem jelentéktelen, de viszonylag ártalmatlan kulturális tabló nyomban problémásnak mutatkozik, mihelyt az a kérdés kapcsolódik hozzá, hogy a kereszténység könnyen belátható következményei milyen viszonyban vannak a kereszténység esetleges nyilvános igényeivel. Az európai kultúra keresztény mintázata tagadhatatlan – de vajon következik-e ebből, hogy a kereszténység továbbra is igényt tarthat a nyilvánosság megszervezésére és alakítására? Egészen primitíven és konkrétan kifejezve: a keresztény értékek európai érvényesülése adhat-e kellő alapot a keresztény igényű politizálásra? Nincs józan ember, aki a nyilvánosság területén ne tartaná fontosnak a keresztény igényeket – de vajon szükséges-e ehhez kifejezetten keresztény politikai identitás?
Ezzel kapcsolatban a teológusok inkább óvatosságra intenek, és szavuk a legkülönbözőbb területekről érkezik azokhoz, akik e kényes területre merészkednek. A legnagyobb gondolkodók egyrészt arra intenek, hogy a politika területe természetesen nem engedhető át azoknak, akik nem keresztények, vagyis az egyházhoz tartozók nem vonulhatnak ki kényeskedve a tisztátalannak ítélt politikai szférából (Hans Urs von Balthasar). Másrészt azonnal hozzáteszik, hogy az általánosan elfogadott politikai célok, a jólét, a szuverenitás, az egyenlőség és a társadalmi szabadság megvalósulása még töredékét sem valósítja meg annak, amit a kereszténység tűz ki célul az ember elé (Karl Rahner). Más szóval: ha a kereszténység a politikai célok világára szorítkozik, életveszélyes öncsonkítást hajt végre. A legnagyobbak között egészen eredeti (már-már szélsőséges) álláspontot képvisel Erik Peterson, aki a politika és a teológia kapcsolatának szentelt híres tanulmányában megjegyzi, hogy „a keresztény dogmatika minden fogalmának szükségképpen kapcsolata van a politikai szférával”, de azt is kiemeli: nem véletlen, hogy a katolikusok (a protestánsokkal ellentétben) nem vettek részt a 19. századi liberalizmus nagy találmányának, a nemzetállamnak a megalkotásában. A nemzetállam, a nemzeti nyelv és a három francia alapérték abszolutizálása ugyanis ellentétes a katolicizmus egyetemes igényeivel, és a liberális nemzetállam sohasem lesz keresztény állammá alakítható. Megütköztető lenne az álláspontja? Lehet. De ha figyelembe vesszük, hogy a katolikusokat Amerikában is gyakran vádolták nem kellően nemzeti elkötelezettséggel, és a nemzetállamok háborúskodásai után az EU katolikus alapítókkal jött létre, érdemes elgondolkodnunk a felvetésein.
A nagy gondolkodók hangjához az elmúlt évtizedekben szenvedélyes kórus társult Latin-Amerikából, ahol a felszabadítás teológiájának képviselői fáradhatatlanul hangsúlyozták, hogy a kereszténységnek testet kell öltenie a társadalmi viszonyokban, hogy hazug minden olyan keresztény igény, amelynek nincsenek kézzelfogható, hús-vér következményei a nyilvános életben. Csakhogy pontosan ezek a szenvedélyes emberek, akik az életüket sem féltették, amikor arról volt szó, hogy felemeljék-e a szavukat a társadalmi igazságtalanság ellen – pontosan ők fűztek komoly kételyeket ahhoz, hogy létezhet-e keresztény politika és létezhetnek-e keresztény politikusok. A jezsuita Ignacio Ellacuría például, aki rendtársaival együtt az életével fizetett a politikai meggyőződéseiért, nagyon is kételkedett a keresztény politika lehetőségeiben.
A kérdés megítélése érdekében a közelmúltban önálló teológiai iskola is kialakult. Az új politikai teológia néven ismertté vált irányzat egyebek mellett azt vizsgálja, hogy miként érvényesítheti eredendően nyilvános természetét és eredendően nyilvános igényeit a kereszténység anélkül, hogy konkrét politikai erőkkel és politikai programokkal fonódna össze. Ha állást foglal a szegények mellett, ha kiáll azokért, akik a rövidebbet húzták a történelem színterén, ha a szólni nem tudók szavává próbál válni, állítja az iskola atyja, Johann Baptist Metz, akkor a kereszténység a feltartóztatás gesztusával él: ellenerőt és kritikai ellennyilvánosságot képvisel azzal a politikai világgal szemben, amely foglyává válik a szerencsétleneken és a kárvallottakon átgázoló szüntelen fejlődés felvilágosult mámorának. A politikum lényegi terepe a kereszténységnek: nyilvános üzenete van. A politika már kevésbé: olyan összefonódásokra ad alkalmat, amelyek könnyen megakadályozhatják figyelmeztető szavainak kimondásában. Talán túl kényelmesnek tűnik ez a megoldás – de érdemes komolyan venni.