1.
Milyen összefüggést lát a húsevés és a klímaprobléma között?
Patsch Ferenc SJ válasza: Hogy milyen összefüggés van a húsevés és a klímaprobléma között, azt én nem tudom megítélni, mert nincsenek hozzá adataim. Amivel azonban még én is tisztában vagyok, hogy egy kilogramm emberi fogyasztása alkalmas hús „előállításához” megdöbbentő mennyiségű tiszta ivóvízre és energiára van szükség, vagyis a hús az a tápanyag, ami talán a legnagyobb mértékben járul hozzá az ökológiai lábnyomunkhoz és a környezetszennyezéshez. Ezzel kapcsolatban „érzékenyítésre” van szükség, amihez szerintem érdemes elolvasni Yuval Noah Harari: Sapiens című könyvét (én legalábbis ott olvastam róla, de most nem keresem meg az adatokat).
Nem akarok nagy szavakat mondani, de szerintem az emberiség jövője ezen a téren (is) az önkorlátozás útja lesz – a tudat érlelődésével párhuzamosan. Én egyébként vegetáriánus vagyok.
2.
A túlnépesedéssel milyen kapcsolatban van a klímaváltozás? És a keresztény hozzáállás milyen legyen?
Patsch Ferenc SJ válasza: A klímaváltozás és a túlnépesedés összefüggése szerintem egy nagyon fontos, ám szűk specializációt feltételező kérdés: az én kompetenciáim pedig korlátosak. Nemrég viszont írtam egy cikket a túlnépesedés (illetve a demográfiai változások általában) és a vallásosság viszonyának alakulásáról, ami most jelent meg A Szív legutóbbi számában (2022 május, 34-37 old.). Ezt csatolom, mert a keresztény álláspontra történik benne utalás — hátha mond valamit a kérdezőnek.
Fordulóponton?
Demográfia és vallásosság meglepő összefüggései
Vajon mi köze van egymáshoz a hitnek és a termékenységgel kapcsolatos mutatóknak? A szakmai körökben jól ismert brit származású amerikai történész, Philip Jenkins szerint nagyon is sok. A szerző Fertility and Faith: The Demography of World Religions [Termékenység és hit. A világvallások demográfiája] címmel nemrégiben megjelent könyvében amellett érvel, hogy a vallásosság és a gyermekszám szoros korrelációban áll egymással. Jenkins – aki egyébként maga is gyakorló keresztény (presbiteriánus) – azzal a provokatív tézissel áll elő, miszerint ha valaki megmondja egy ország úgynevezett „termékenységi rátáját” (azaz az egyes szülőképes nőkre jutó gyermekszámot), akkor nagy pontossággal meg tudja jósolni az illető ország állampolgárainak vallásosságát is. De vajon helytálló ez a feltételezés? S mi következik belőle az egyház jövőjére) vonatkozóan?
A tézis és alapfogalmai
Mindenekelőtt tisztázzunk néhány fogalmakat. A társadalomtudósok minden társadalomban nagy gonddal kisérik figyelemmel a születő gyermekek számának alakulását. Ha a termékenységi mutató valamely országban magas (például 5 vagy 6), akkor fiatal társadalommal van dolgunk, ha viszont feltűnően alacsony (mondjuk 1,5, vagy 1,4 körüli), akkor a népesség fokozatosan elöregszik. A stabilitáshoz – vagyis ahhoz, hogy egy társadalom képes legyen önmagát újratermelni – körülbelül 2,1 termékenységi rátára van szükség. Jenkins észrevétele szerint közeli korreláció állapítható meg az állampolgároknak az intézményes vallási életben való részvétele és az ország fertilitás-mutatója között. Egyszerűen fogalmazva: ha ráböksz a térképen egy tetszőleges pontra, és kideríted az illető ország termékenységi rátáját, akkor ennek alapján jó közelítéssel fogalmat alkothatsz arról is, hogy az ott működő vallási intézmények erősek-e, vagy gyengék, s hogy általában véve milyen az illető országban az állampolgárok vallással kapcsolatos beállítódása. Sőt az is megjósolható, hogy vajon legalizálták-e az abortuszt és az azonosneműek házasságát, valamint, hogy hogyan döntöttek más hasonlóan kényes erkölcsi kérdésekben. Jenkins szerint a fertilitás tehát jól használható adat ahhoz is, hogy ne csak elemzezzük egy társadalom vallásosságát, de egyenesen előre tudjuk jelezni is azt.
Mai globális trendek
A világ jelentős részében évtizedek óta fontos változás zajlik, amelynek a mai elemzők mintha nem szentelnének akkora teret, amelyet a jelentősége okán megérdemelne: globális léptékben az utóbbi évtizedekben a termékenységi mutatók zuhanásszerű csökkenésének (egyfajta „összeomlásának”) lehetünk tanúi. A folyamat először Európában mutatkozott meg, ahol (az amerikai „baby-boom” generációva párhuzamosan) a II. világháború után eleinte fellendült a fertilitás, az elmúlt fél évszázadban viszont a számok drámai mértékű csökkenésének lehetünk tanúi. Spanyolországban például a születési ráta az 1964-as 3,01 ről 1998-re 1,13-ra esett vissza, Olaszországban és Ausztriában pedig ugyenezen idő alatt 2,65-ről 1,19-re. Ma az egész Európai Unió átlaga 1,6. (Nota bene: Magyarországon 2011-ben 1,4-es mutatót regisztráltak – amivel a Világbank 200 országot tartalmazó listájának sereghajtói közé számítottunk –, mára ez a szám 1,52-re emelkedett, amivel feljöttünk a 172. helyre – ám az élmézőny még innen is messze van…) Figyelemre méltó, hogy a kezdetben jórészt csak Európában jelentkező trend mára a kontinensek többségére is átterjedt. Az Egyesült Államokban a születési arányszám 1960-ban 3,65 volt, 2018-ban csupán 1,73; Kínában és Dél-Koreában a hatvanas években 6 fölötti volt a termékenységi mutató, mára 1,70, illetve 0,92. Hogyan hat mindez a vallásosságra?
Elvilágiasodás
Jenkins megfigyelése szerint a fenti tendenciák az intézményes vallásosság visszaszorulásával járnak együtt. A múlt század ’60-as éveitől kezdve például Dániában drámai mértékben csökkent a gyermekszám, 2,67-ről 1,5-1,6-ra, miközben, ezzel egyidejűleg, az ország nagy mértékben szekularizálódott is. Ugandában azonban ma is 4,8 a termékenységi arányszám és ehhez mérten nagyon magas a vallásgyakorlás aránya is. Könnyen mondhatja valaki, hogy ezek csak véletlenszerűen kiragadott példák, az azonban tény, hogy ugyanez az összefüggés az országok nagy részére is áll. Valóban létezne korrelációt? A történész Jenkins szoros értelemben vett szociológiai bizonyítékok helyett mintha inkább a józan ésszel érvelne: könnyű elképzelni – következtet –, hogy ha egy társadalomban hiányoznak a gyermekek (vagyis ha nem vetődik fel a kérdés, hogy beírassuk-e őket hittanórára, vagy sem, küldjök-e őket elsőáldozásra, bérmálásra, vagy sem), akkor csökken az arra való hajlandóság is, hogy a templom vagy a zsinagóga ügyeivel foglalkozzunk. Vagyis, ha a templomokban nincsenek gyermekek, akkor kevésbé leszünk hajlandóak tolerálni azt is, hogy az egyház mondja meg, hogyan éljük az életünket.
Iszlamizálódunk?
Persze a világ más részein nem ez a helyzet – gondolhatnánk. Néhány éve szokás volt a nyugati világot azzal riogatni, hogy például az Irakban lezajló a népességrobbanás révén az ország mindenhová exportáni fogja az iszlám forradalmat. Csakhogy időközben itt is jelentős változás következett be. Míg az 1980-as évek közepéig egy iráni nőnek átlagosan 7 gyermeke volt, a 2000-es évek elején ez a szám 1,8-ra csökkent, ami alig marad el mondjuk a kanadai adattól (1,47), viszont lényegesen kisebb a népesség fenntartásához szükséges szintnél (2,1). Persze bízvást ellene vethetné valaki, hogy ez valójában ellenpélda, hiszen Irán közismerten vallásos ország! Csakhogy maguk az irániak újabban nem így látják! Igaz ugyan, hogy az országban mintegy 30.000 mecset található, ám körülbelül csak a tizedük van állandó használatban. A felmérések szerint az iráni társadalom néhány évtized alatt jóval szekulárisabb vált: gyors ütemben növekszik mind a magukat ateistáknak vallók, mind pedig azok aránya, akiket újkeletű jelzővel szokás „nones”-nak (vallási elköteleződés nélkülieknek) nevezni. Ők azok, akik a felmérések kérdőívein arra a kérdésre, hogy a fentiek közül (keresztény, muzulmán, buddhista, hindu stb.) melyik valláshoz vagy felekezethez tartoznak, azt válaszolják, hogy „nones” – egyikhez sem. Rendszerint igent mondanak Jézusra, de elvetik az egyházat és magukat „spirituális, de nem vallásos”-ként határozzák meg. A feltételezett „tipikus” fővonalbeli iszlamisták tehát Iránban is fokozatosan kisebbségbe kerülnek! Tehát a tézis, miszerint ha csökken a termékenységi mutató, akkor szekularizálódik a társadalom, nem csak a keresztények, hanem más vallások követői között igazolódni látszik.
Megtelik a föld?
Az 1970-es években kampány-szövegnek számított az is, hogy a világ népességszaporulata megállíthatatlan, tehát rövidesen lakhatatlanná válik a Föld. Akkoriban úgy tűnt, hogy a dolognak nincs ellenszere, csakhogy a pánikhantulat időközben okafogyottá vált: a homo sapiens állítólagos „féktelen elszaporodása” nem következett be. Ma már India államainak fele is alatta marad a népesség fenntartásához szükséges szintnek (az úgynevezett reproduciós rátának) és számos más ázsiai és latin-amerikai országban is hasonlóan alacsony arányszámok mutatkoznak. Bár a világ népessége egyelőre továbbra is enyhén növekszik (a jelenlegi átlag 2,3), az 1960-as években mérthez képest (5,0) azonban a növekedés üteme elképesztő mértékben lassul. A Gaus-görbe tehát fokozatosan kisimul – éspedig jóformán egyetlen generáció (a mi életidőnk) alatt! A penicillin felfedezése miatt keletkezett demográfiai robbanás lecsengeni látszik: a családok a „harmadik világban” is feladták a magas termékenységi rátát és sok helyen szinte a skandináv országokkal összevethető fertilitási mutatókra váltott. Ezért ma szokás inkább úgy fogalmazni, hogy „elveszítettünk kétmilliárd embert” (tudnillik a korábbi jóslatokhoz képest!): míg 2050-re tizenegymilliárd embert prognosztizáltak, valószínűleg „csak” kilencmilliárdan leszünk. E helyt nem feladatom e világméretű történelmi fordulat összes következményeinek elemzése. A sokféle (geopolitikai, hadászati, ökológiai, kereskedelmi, gazdasági, migrációs, kulturális és gender-elméleti, valamint vallási) szempont közül legyen szabad csupán egyetlen tényezőt kiemelni: azt, amely a vallásgyakorlásra és az azzal kapcsolatos politikára vonatkozik.
Valláspolitikai következmények
Jenkins fent idézett tézise nem azt állítja, hogy az alacsony fertilitású országokban az emberek általában véve ellenségesek a vallásokkal szemben (hiszen – mint láttuk – nagyon is lehetnek spirituális kérdések iránt nyitottak). Bizalmatlanságuk inkább a vallási intézményekre vonatkozik. Tény, hogy a modern (vagy posztmodern) társadalmakban gyakran szerveződnek olyan politikai mozgalmak, amelyek a hívő emberekkel szemben foglalnak állást kulcsfontosságú erkölcsi kérdésekben (mint például a születésszabályozás, az abortusz, az azonosneműek házassága, az aszisztált öngyilkosság, stb.), és véleményüket (például referendumok útján) a törvényhozásban is igyekeznek érvényre juttatniuk. A fenti kérdésekben az egyházak általában markáns ellenvélényt képviselnek – ám jórészt tehetetlenek bizonyulnak. Az állampolgárok nagy része ugyanis immár nem kötődik szervesen a keresztény egyházakhoz (azoktól „eloldódott”, azokhoz „nem-kötődő” – detached), s így ellenáll annak, hogy a „kisebbség” úgymond rájuk kényszerítse az akaratát. Emellett az alacsony termékenységi rátával rendelkező (fragmentalizált, demokratikus és sokszínű) jóléti társadalmak politikailag sem biztosítanak kedvezményeket az egyházi intézmények számára, amelyek így elsősorban híveik támogatásából élnek. Az általános hatalomvesztés (az állami-politikai támogatás megszűnés) persze vélhetőleg nem csupán negatívum: ezáltal nyer ugyanis az egyház szabadságot arra, hogy valóban hitelesen tudja képviselni és hirdetni Krisztus üzenetét a világban. A moszkvai patriarchátusnak például kétségkívül jót tett volna, ha az orosz-ukrán háború kérdésében függetlenebb álláspontot képvisel az állami politika fő sodorvonalától!
A tézis ritikája
Legyen szabad kritikát is megfogalmaznom Jankins tézisével kapcsolatban. A szociológusok „hamis összefüggésnek” (spurious relationship) nevezik az olyan relációt, amelyben „A” változó és „B” változó egymásal párhuzamosan mozog (azaz ha „A” növekszik, akkor „B” is, és fordítva), anélkül azonban, hogy valóban ok-okozati összefüggés állna fenn közöttük. Ilyen esetben az összefüggés oka, hogy mindkettő egy harmadik „C” változóval áll összefüggésben, amely együtt változtatja őket, annak ellenére, hogy egymással nem mutatnak közvetlen korrelációt. Feltételezhető, hogy a fertilitás mutató és a vallási intézmények iránti bizalom összefüggése (vagyis Jenkins munkahipotézise) esetében is ez a helyzet. Könnyen lehetséges, hogy a két változó közötti egyenes arány egy harmadik tényező függvénye (például az egyének társadalmi státusza, gazdasági helyzete, képzettségi szintje, vagy a modernitás valamely más összetevője hat rá), amely együtt mozgatja őket, anélkül, hogy e kettő eredetileg közvetlen összefüggésben állna egymással. (Technikaibban: nem A àB, hanem CàA + CàB = A // B.) A fenti feltételezett típushiba azonban nem jelentheti azt, hogy a Jenkins által megfigyelt jelenséget – az demográfiai fertilitás és az intézményes vallás iránti bizalom egyenes arányát – ne kellene komolyan vennünk. Különösen egy kontinens látszik kiugró jelentőségűnek.
Afrika szerepe
Jenkins egy korábbi könyvében (The Next Christendom, 2002) meggyőzően fejtegette, hogy a kereszténység demográfiai súlypontja a föld északi féltekéről fokozatosan a délire helyeződött át. Az akkori előrejelzés így szólt: Afrika, Latin-Amerika és Ázsia egyes részei számítanak majd az intézményes kereszténység jövőjének. Ha a mai termékenységi mutatókat nézzük, akkor kiderül, hogy az általánosító „Globális Dél” helyett ebben az összefüggésben helyesebb egyszerűen Afrikáról beszélni. Itt ugyanis valóban fenomenális változások történtek: 1900-ban 10 millió keresztény élt Afrikában, 2050-ban előre láthatólag a számuk egymilliárd körül lesz (nem nem számítva a más kontinenseken jelentős számban élő fekete bűrő kisebbséget). Afrikában továbbra is nagyon magas fertilitás számokat találunk – és ennek megfelelően buzgó vallásosságot is –, miközben Latin-Amerika jó része, csakúgy, mint Dél-Kelet Ázsia (például Taiwan, Dél-Korea, sajátos okokból Kína, sőt, mint láttuk, egyre növekvő mértékben India is) alacsonyabb (mármár európai mintájú) termékenységi rátára állt át. Emiatt a buddhizmus is válságba került, mivel jellemzően alacsonyabb demográfiai növekedést mutató országohoz kapcsolódik. Afrika egyébként nem csak a kereszténység, de az iszlám jövője is, de ennek kifejtésére e helyt nem vállalkozhatunk.
Kísérlet a jövő előrejelzésére
Ha a demográfiai adatok eddigi tendenciái továbbra is folytatódni fognak, akkor a fertilitás-mutatók további csökkenése várható, ami várhatóan együtt jár az intézményes vallásgyakorlás iránti hajlandóság csökkenésével. Mindez persze korántsem jelenti a vallás mint olyan jelentőségének csökkenését is. Csupán egy szűken és nagyon korlátozott módon felfogott vallásosság (az úgynevezett „societas Christiana” / keresztény társadalom / Christendom) térvesztéséről van szó. A (poszt-) modernitás kétségkívül megváltoztatta a korábban magától értetődő intézményes, valamint társadalmi és kulturális egyensúlyokat, ami új kommunikációt tesz szükségessé (például olyan nyelvezetet és teológiát, amely kompatibilis a modern tudománnyal). Mivel a „tudományos írástudás” (scienfitic litteracy) kultúrája terjedőben van, a vallási intézmények képviselői nem beszélhetnek többé ugyanúgy, ahogy száz évvel korábban. A leegyszerűsített üzenetek többé nem hatnak, különösen az olyan társadalmakban (mint például a német, vagy a kanadai), ahol nagyon magas színvonalú az egyészségügyi ellátás és az emberek jellemzően nem a papoknál keresnek gyógyulást (mint sok helyütt mondjuk Nigériában vagy Kamerunban). Más szempontból azonban az is világos, hogy sohasem jön el az az idő, amikor egy társadalomban nem lesz szükség a vallás üzenetére. Hiszen nem csak a testnek van szüksége éltető táplálékra és gyógyulásra, hanem a szellemnek, valamint a léleknek is. Mivel pedig az élet véges, és értelmének kérdése elvileg kívül esik a tudomány illetékességi körén, az egzisztenciánkat szorongató „miért?” kérdés szükségképpen a vallási szférára utal. A jövő társadalmában tehát – bármilyen formát öltsön is – továbbra is jelentős igény mutatkozik majd a vallásra (annak spiritualitásés identitás formájában történő visszatérésének ma is jól megfigyelhető). Adja Isten, hogy az egyház hitelesen tudjon válaszolni ezekre az igényekre.
